A régészek a római Pannónia területén már megtalálták az itt élt zsidók nyomait. A népvándorlás évszázadai bár szünetet jelentettek, de az államalapítástól elkezdődött a magyar-zsidó együttélés máig tartó története. Magyarország történetében a tömeges zsidó betelepedés a XVIII. század végén kezdődött és a XIX. század közepére nagyrészt befejeződött.
A törökök kiűzése után az ország nyugati vidékeire elsősorban Cseh- és Morvaországból érkeztek zsidók. 1772-től Lengyelország első, majd további felosztásai után a nagyon szegény és nagyon sok zsidó lakossal rendelkező, a Habsburg Birodalomhoz újonnan került galíciai területekről a jóval szegényebb, főként házalókereskedéssel és szeszfőzéssel foglalkozó zsidók telepedtek le elsősorban az őket befogadó földesurak birtokain.
A letelepedés első helyszínei az ország északkeleti megyéi voltak, ahonnan fokozatosan húzódtak be az ország középső részei felé. Az első, harminc vármegyére terjedő összeírás 1735-1738-ban 11.621, II. József idején, 1787-ben 80.775 fő, 1840-ben 238.848 fő, a lakosság 2,6 %-a, 1869-ben 542.279 fő, 4,0 %-a, 1910-ban 911.227 fő, 5,0 %, 1920-ban 473.355 fő, 5,9 %, 1941-ben a visszacsatolt területekkel együtt 725.007 fő, 4,9 %, 1949-ben 133862 1,5 % volt a magyarországi zsidó lakosság lélekszáma és az egész lakossághoz számított aránya százalékban.
A Galíciából betelepedők, házalók és pálinkafőzők folytatták eredeti mesterségüket, majd fokozatosan letelepedtek, boltokat nyitottak, kocsmákat béreltek. Részt kértek az ipari tevékenységből is, a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája, majd a szabadságharc utáni időszak gabonakereskedelme egy vállalkozó kedvű terménykereskedői réteg számára a meggazdagodás lehetőségét rejtette. Magyarországon a zsidók helyzetében az áttörést II. József 1790/91. évi XXXVIII. tc. hozta meg, amely a Magyarországon élő mintegy 80.000 zsidó helyzetét is kezdte megváltoztatni, megengedve számukra a városokban való letelepedést, illetve bizonyos iparágak űzését, orvosi tanulmányok végzését, vallásuk gyakorlását, az iskoláztatást. A reformkorban, a modernizációs folyamatban a magyarországi zsidóság kínálkozott szövetségesül, ahol a vezető elit, a liberális nemesség a gazdasági modernizációért cserébe a polgári jogok teljességét ígérte. Magyarország még a Monarchiához képest is jóval kedvezőtlenebb helyzetben volt az iparfejlődés terén. 1840-ben a Monarchiában több mint tízezer iparvállalat működött, addig Magyarországon mindössze 548. Az 1867. évi kiegyezés (XII. tc.) és az emancipációs törvény (XVII. tc.) meghozása után robbanás szerűén meginduló tőkés fejlődés mozgatórugóivá váltak a zsidó felső- és középrétegek sokkal inkább, mint bárhol másutt Európában. A gabonakereskedésből felhalmozódott tőke a kifejlődő ipar, kereskedelem, hitelélet szolgálatába állt. Az eddig jogtalan, és ebből adódóan sokkal mozgékonyabb, nagyszerű külföldi kapcsolatokkal, nyelvtudással felvértezett felső zsidó réteg – erős hazai polgárság nem lévén – minden más európai országénál jobban betöltötte azt az űrt, amire a kifejlődő kapitalizmusban szükség volt.
A konzervatív vallási szokások megváltoztatása sokkal inkább vezetett a teljes szekularizációra, mint a keresztény hitfelekezeteknél, ahol nem volt szükség ilyen radikális váltásra. Az 1868-69-es magyar zsidó kongresszus („Izraelita Egyetemes Gyűlés”) felemás eredményekkel végződött. A magyar zsidóság szakadásához, illetve több országos szervezet kialakulásához vezetett: egy neológ, egy ortodox, és egy jóval kisebb, status quo irányzat jött létre. A majd kétezer éve vándorló és többnyire jogfosztott zsidóság végre úgy érezte, hogy valódi hazát talált, és a legvallásosabbak is igyekeztek nagy lojalitással meghálálni ezt a befogadó készséget.
Az addigi életfeltételek és viszonyok gyökeres és gyors megváltozásából sok feszültség származott. Az 1873-as első komoly gazdasági válság után Németországból megérkezett a politikai antiszemitizmus, ami bár épített a középkori vallási antijudaizmusra (lásd tiszaeszlári vérvád) már egészen más jelleget öltött. A kor liberális kormányai igyekeztek elfojtani ezeket a negatív jelenségeket, amelyek az I. világháború előtt nem igazán nyertek nagyobb teret a korszak politikai életében. Ennek egyik oka volt, hogy az ország nemzetiségi arányaiban nagy szükség volt a gyorsan asszimilálódó, elmagyarosodó zsidóságra, hiszen ennek tömegeivel együtt alkotta a magyarság az ország lakosságának valamivel több, mint felét.
Az I. világháború és a trianoni döntés éles váltást jelentett nemcsak az ország, hanem a hazai zsidóság életében is. Magyarország tragédiája egyúttal a zsidóság tragédiájának kezdetét is jelentette (A magyarságnak egyharmada került az utódállamokba, a háború előtti milliós zsidó lakosságnak több mint a fele!) Az ország területének kétharmados vesztesége, a Monarchia piacainak elvesztése, a gazdaság kialakuló aránytalanságai a gazdaságban arányszámánál nagyobb arányban képviselt zsidóság számára is nagy anyagi veszteséget okozott. Trianon sokkja, az elveszített háború, az elcsatolt területekről menekülő nagyszámú köztisztviselő és értelmiségi munkanélküliségének hatására az elvesztett háborúban és a forradalmakban bűnbaknak kikiáltott zsidóság visszaszorítása ekkor kezdődött meg; a vesztett háború és a békediktátum okozta problémákat sokan a zsidók rovására szerették volna megoldani. Csökkenteni akarták a zsidó értelmiség számát, és ezt szolgálta a korabeli Európa első zsidótörvénye, a numerus clausus is, amely a zsidó egyetemi hallgatók arányát szorította le. az ellenforradalom pogromjai után a numerus clausussal. Európában először jelenik meg állami keretekben, törvényesen a zsidóság visszaszorítása, amely mindenképpen méltánytalan és igazságtalan „törvény” (1920. évi XXV. tc.)
A gazdasági konszolidáció hatására ennek rendelkezésein a húszas évek végére valamit enyhítettek, a hivatalos antiszemitizmus is visszaszorult, mert a zsidó származású nagytőkés elit nélkül nem tudták volna stabilizálni a gazdasági helyzetet. A nagy gazdasági világválság hatása, a nemzeti szocializmus hatalomra kerülése Németországba, majd az ország végzetes sodródása a német szövetség felé ismét az antiszemitizmus erősödését hozta. Ugyanakkor, amikor a korábban nagyon mobil zsidó népesség számára fokozatosan megszűntek a kivándorlás lehetőségei. A magyar születésű cionista vezetők Herzl Tivadar (Pest, 1860. május 2. – Reichenau an der Rax, 1904. július 3.) zsidó származású osztrák–magyar író, politikus, a zsidó állam megálmodója, a cionista politika atyja, a Cionista Világszervezet megalapítója és Max Simon Nordau (Pest, 1849. július 29. – Párizs, 1923. január 23.) lengyelországi zsidó származású, de élete nagy részében Franciaországban működő, német nyelven író orvos, újságíró, szépíró, filozófus. Herzl halála után, 1905-ben a baseli kongresszuson elnökként már ő lépett a cionizmus megalapítójának örökébe. A mozgalomnak azután egészen a világháborúig ő volt a szellemi vezére, harcos agitátora és fáradhatatlan publicistája. Tevékenységük ellenére a magyarországi zsidó vezetők végig – lojalitásukat bizonyítva – ellenezték a cionizmust, ami inkább a két világháború között (különösen a harmincas években) erősödött meg Magyarországon. A palesztinai bevándorlás brit korlátozása miatt tömegesen ez az út is járhatatlan maradt a magyar zsidók számára.
1938-tól a törvényhozás nagy többséggel szavazta meg a zsidók gazdasági visszaszorítására hozott törvényeket. A II. világháború kitörése után a munkaszolgálat intézménye, majd a német megszállás után a tömeges deportálás jelentette a magyarországi zsidóság történetének nagy tragédiáját. A vidéki zsidóság mindössze 8 %-a tért vissza a megpróbáltatásokból, a visszatérők egy része a kivándorlást választotta.