Ennek a fejezetnek az elején szükséges néhány fogalom meghatározása. A pogány zsidóellenesség (judeofóbia), a késő antik, középkori keresztény zsidóellenesség (antijudaizmus). Az antiszemitizmus faji meghatározottságok alapján ítélkezik, kizárólagosan biológiai tényezőnek tekintve mintegy dehumanizál, s mintegy az egész emberiségre leselkedő fertőnek, bacilusnak parazitának vagy baktériumnak nevezi a zsidóságot, akikkel szemben a humán embervilág megmentésének célját szem előtt tartva a „végső megoldás”, az Endlösung. Természetesen a határok nem különíthetőek ilyen élesen sem térben, sem időben, és egymást áthatják.
A politikai antiszemitizmus a zsidóellenes kollektív indulatoknak és mozgalmaknak csak egy formája, ami ráépül a felekezeti, vallási, kulturális vagy szakmai-gazdasági indokoltságú ellentétekre zsidók és nem zsidó csoportok között.
A judeofóbia magukat leginkább modernnek vagy posztmodernnek definiáló modelljeiben is fellelhetők a zsidógyűlölet legarchaikusabb, sztereotip és történelemellenes utalásai. Ezek majdnem kizárólag a kereszténységhez kötöttek. A nyugati zsidó diaszpóra az időszámítás utáni harmadik század végén keresztény államvallást felvevő római birodalom területén helyezkedett el. Ezután a feudálisként ismert államok és az egyház összefonódása következtében a másvallásúak eleve alávetett helyzetben rekedtek ki az adott társadalmi hierarchiákból. Ez a rendszeren kívüliség sajátos jogállással, adófizetői túlterheltséggel, szakmai, lakóhelyi, érintkezésbeli, ruházati, közlekedési és vallási jellegű szabályokkal, főképp tilalmakkal volt körbe bástyázva.
E kirekesztettségnek a zsidóság szempontjából kétfajta lényeges elemét kell számba venni: egyrészt globálisan egyedi (a Krisztus-gyilkosok leszármazottjainak kijáró) teológiai stigma sújtotta őket, az ’ószövetségi’ örökség révén mintegy hivatalos (pápai, püspöki) védettséget is biztosított számukra; másrészt a keresztényeknél tiltott hitelnyújtási funkcióik gazdasági elitjüket privilegizált pénzügyi hatalomhoz juttatta. A társadalmi térben egyszere voltak megvetett és kiközösített idegenek, de egyben beláthatatlannak tűnő gazdasági és feltehetően egyéb (okkultnak képzelt) hatalom, s ezért potenciálisan közveszélyes képviselőiként jelentek meg. Ez alapul szolgált a középkori zsidóüldözésekhez. A keresztes hadjáratok kezdete óta szaporodó számú tömeggyilkosságok mellett a zsidó hitelezők rendszeres zsarolásával, sztereotip rágalom-fantazmák kialakításával (mint a kútmérgezési vád, az ostyamegszentségtelenítési vád vagy a napjainkig felbukkanó vérvád), valamint az őket megcélzó bűnbakképzés valóságos intézményesülésével járt.
A véres üldözések és a stigmatizáló elképzelések a zsidók veszélyességéről (melyek továbbra sem idegenek a modern antiszemiták agyszüleményeitől) azt eredményezték, hogy a zsidó közösségek egyes szórványoktól eltekintve Nyugat-Európában a 13. századtól kezdve fokozatosan megszűntek, a legtöbb államból egyszerűen kitiltották/kiűzték őket, s a fennmaradók túlnyomóan a nagy kiterjedésű lengyel-litván államszövetségben (jiddisnyelvű askenázok) illetve az Oszmán birodalomban (jórészt spanyolajkú szefárdok) találtak otthonra.
A középkori örökség meghonosította a csoportnak azt a meghatározását, hogy a zsidók olyannyira kívülállók, annyira ’mások’, hogy nemcsak ki lehet zsákmányolni, zsarolni, elűzni vagy esetenként tömegesen (pogromszerűen) kirabolni őket, de másfajta erőszakot gyakorolni, akár gyilkolni is lehet közöttük, legalábbis a hasonló gaztettek normálisan elvárható társadalmi szankcionálása nélkül. (A nácik tulajdonképpen ezt a keresztény középkorból a kollektív tudatalattiban megőrzött, beállítottságbeli örökséget emelhették gátlástalanul, nagyobb ellenállás kockázatától mentesen a nyilvános államideológia szintjére.) A zsidóellenes erőszak társadalmi elfogadottságának, legalábbis elfogadhatóságának, mintegy legitimitásának hagyománya a középkori kereszténység terméke.
A reformáció főáramlatai (ez Luther írásaiban egyértelműen tükröződik) olykor a katolikusokon is túltettek a zsidók kirekesztésének hirdetésében. Mégis, a harmincéves vallásháborút lezáró ún. westfáliai béke (1648) máig kihatóan véglegesítette Nyugat és Közép-Európa felekezeti megosztottságának földrajzi kereteit, majd a katolikus ellen-reformációnak több helyütt korlátolt sikere, az érintett társadalmak politikai napirendjére tűzte a kisebbségi felekezetek megtűrése, a vallási tolerancia kérdését.
A felvilágosodás filozófusai a tolerancia igényét kiegészítették a természetjog diktálta állampolgári egyenlőség és az alapvető emberi jogok biztosításának követelményeivel, melyeket aztán a francia forradalmi nemzetgyűlés egyetemes szintre emelt (1789 augusztus), amit a zsidó hitközségi szervezetek felszámolása céljából a zsidókra is kiterjesztettek.
Az amerikai alkotmányban rögzített hallgatólagos emancipáció után a zsidók polgári jogegyenlőségét a két idevágó francia törvény (1790 és 1791), explicit módon a világon legelőször, úgy rendezte egyik ideológus pártolója szerint, hogy „a zsidóknak egyénileg mindent jogot meg kell adni, de mint népcsoportnak semmit”. Az így megvalósuló feltétel nélküli jogkiterjesztés Nyugat-Európában a zsidók emancipációjának megvalósuló nyugat-európai alapelve lett.
Tudjuk, hogy Közép- és Dél-Kelet-Európában ugyanez a folyamat általában később, konfliktusok árán a zsidó asszimiláció ellenértéke gyanánt (Németország, Habsburg Birodalom) vagy a nyugati hatalmak nyomására (Balkán államok) valósult meg. A cári birodalom és az egyesült Románia formálisan az I. világháború végéig (Oroszország az 1917-es februári forradalomig) késleltette a teljes emancipáció törvénybe iktatását. Ráadásul míg Nyugaton az emancipáció a legtöbb addig érvényben lévő zsidóellenes megkülönböztetést ténylegesen felszámolta (például az iskolázás piacán vagy a közszolgálati, közüzemi, politikai és katonatiszti pályákon), addig egyebütt ez (sok helyütt a kommunista rezsimig bezárólag) sohasem volt teljesen így. Ezek az eltérések azonban már a nemzetállam-építés körülményeinek geopolitikai különbségeire vezethetők vissza, melyek új helyzetet teremtettek a judeofóbia modern formáinak kibontakozása számára is.
A nemzetépítés programjának legfőbb elemei az állampolgárok jogi egyenlősége mellett a népképviseleti (parlamenti) kormányzásban, a három államhatalmi kompetencia (törvényhozás, adminisztrációs vagy törvény-végrehajtó-jogszolgáltatási vagy bírói hatalom) elválasztásában és függetlenségében, a kultúrnemzet-ideológia diktálta nyelvi-kulturális egységesítési törekvésekben (melynek leghatékonyabb közvetítője az iskolarendszer), végül egy sor, a nemzeti közösséget kifejezni és főképp narcisztikusan magasztalni hivatott aktusban, kollektív gyakorlatban és intézményben (zászló, himnusz, nemzeti jelképtár, ünnepek, ünnepségek, ünneplések, kulturális létesítmények, egyetemek, emlékhelyek, stb.) öltöttek testet. A modern nemzetállamok születésének folyamatát gazdasági téren szabadpiaci kapitalizmus kialakulása kísérte. Ennek az összefüggésnek legfontosabb eleme az, hogy a nemzetállam politikai modernizációjával együtt járt a feudális gazdasági-szakmai tilalmak, privilégiumok, merevségek és megszorítások felszámolása, ami aztán az e tekintetben kiváltképp hátrányos helyzetű zsidókat is többé kevésbé a többiekkel azonos eséllyel bocsátotta mindenfajta társadalmi önérvényesítés– a vagyonszerzés, a vállalkozói kreativitás, a szellemi tőkegyűjtés stb. – immár szabadversenyes pályáira. A zsidók integrálása a nemzetépítő társadalmakban kétfajta konfliktus lehetőségét rejtette magában, mégpedig gyakran ott is, ahol a formális egyenjogúsítást nagyobb zökkenők nélkül sikerült véghez vinni. Egyrészt a középkori örökségből áthagyományozódott köznépi judeofób agyrémek (kimériák) éppúgy, mint a teológiai antijudaizmus elemei a felvilágosodott elitek által megfogalmazott egykori remények és elvárások ellenére a csak vontatottan s egyenlőtlenül világiasodott európai társadalmak nagy részében tovább éltek. Igaz, ezeknek a konkrét kidolgozása már rendre elszakadt a társadalmi valóságtól s valóságelemek sokszor fantasztikusan túldimenzionált és torzult egyvelegeit produkálta. Mindezt aztán az 1870-es években zászlóbontó politikai antiszemitizmus igyekezett rendszerbe állítani, illetve az ezzel párhuzamosan és összefüggően megfogalmazott (általában szociál-darwinista alapon nyugvó) fajelmélet. Már itt hangsúlyozni kell, hogy a kettő– az átörökített judeofób fantazmák és a zsidógyűlölet szociologizáló racionalizálásai– gyakran a legutóbbi időkig képesek voltak harmonikus egységre jutni, egymást kiegészítve a modern antiszemitizmus kelléktárában (bár legtöbbször eltérő rétegek és kultúrmilliők szolgálatában).
Az összeesküvés-elméletek: egyesek a francia forradalmat is zsidó machinációk számlájára írták, miután a forradalmi nemzetgyűlés megszavazta az emancipációs törvényeket. Ugyanez bukkan fel a cári titkosszolgálat máig hatásos hamisítványában, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei-ben (1905). Utalási pontja kettős: maga a diaszpóra ’mindenütt’ jelen van, másrészt, hogy gazdasági és egyéb hatalmi gócokat alkotnak. Innen a fantazma, hogy okkult, végső soron világhatalmi törekvések szervező ágensei. Hitelképessége jelentős mértékben azon alapult, hogy a korai kapitalizmusban a korábbi ’udvari zsidók’– a feudális államok hitelszervezői– sokhelyütt modern bankárdinasztiákat alapítottak s nagy részt vállaltak a kapitalista gazdaságban nélkülözhetetlen hitelintézmények kiépítésében.
A zsidóktól való félelem (néha még pozitív felhangokkal is), attól is lábra kaphatott, hogy az emancipáció fázisába jutott zsidóság (gyakran még a formális jogegyenlőség kimondása előtt) látványos szakmai-gazdasági mobilitási, felemelkedési, azaz sikerképességet mutatott fel. Ez különösen így volt ott (mint a Habsburg Birodalomban vagy attól nyugatabbra a 18. század végétől), ahol a korábbi mobilitási tilalmakat a városiasodás, az iparalapítás és az iskolázás területein viszonylag korán feloldották. A zsidók munkakészsége és képessége, vállalkozói erényei, iskolázási hajlandósága mindenütt feltűnést keltettek. Ugyanakkor félelmet is attól, hogy gazdasági-szakmai fölényhelyzetbe juthatnak gyengébb teljesítményű keresztény pályatársaik rovására. Ez a toposz az egyenlőtlen polgárosodás és modernizáció témájára utal, amely az egész közép- és kelet-európai fejlődés egyik alapjelensége s melynek objektivációi megfigyelhetők a legtöbb zsidókat és nem zsidókat szembesítő szabadpiaci versenyhelyzetben (például az iskolázásban). Az ilyen típusú félelmek könnyen csaphattak át nyers érdekérvényesítési (rablásnak is mondható) törekvésekbe egyes szakmákon belül. A keresztény pályatársak számára a konkurenciában ’erős’ zsidók intézményes kiszorítása piaci részesedésük azonnali növelését, piacképességük gyors javulását eredményezhette.
Volt a zsidó ’túlpolgárosodásnak’ egy másik judeofób kidolgozási lehetősége is, az általános vagy elvi antimodernizmus, melynek sajátos változatát képviselte mind az antikapitalizmus, mind az antikommunizmus. Elég volt például azonosítani a zsidókat a kapitalizmussal, s általában a ’modern zsidókat’ a modernitás megtestesítőivel, hogy a kapitalizmus és a modernség visszautasítása egybefonódjon zsidóellenes indulatokkal. Részben ebből eredeztethető (az összeesküvés-jellegű elképzelések mellett) az a kollektív bűnbak funkció is, mellyel a politikai antiszemitizmus egyszerű (’fekete-fehér’) magyarázatot talált a modern világot megrázó társadalmi krízisekre, a világháborúkra (s főképp azok elvesztésére, lásd az 1919 utáni ’hátbaszúrás-legenda’ Közép-Európában), a gazdasági válságokra vagy a kommunizmusra.
A nemzetállam-építés egyik sarkalatos eleme volt a népesség kulturális homogenizációja és integrálása a nemzetideológia égisze alatt. A zsidók kétféle módon reagálhattak erre az asszimilációs kihívásra. Vagy úgy, hogy visszautasították (mint ahogy ezt Keleten a hagyománytartó ortodoxia egy része tette) s evvel automatikusan kiváltották az asszimiláltatlanság s az így demonstrált ’nemzetidegenség’, s következésképpen a ’nemzetellenesség’ vádját. Az ’idegenszívűség’ toposza a kódolt antiszemitizmus napjainkban sem ismeretlen nyilvános alakváltozata. Vagy úgy, hogy elfogadták ezt, s evvel egyben lehetőséget adtak több formában történő gyanúperbe fogásuknak. Ez utóbbiak vádpontjai a tökéletlen vagy felszínes akkulturáció és a túlságosan sikeres, de nem tényleges, ’színlelt’ azonosulás és integráció között ingadoztak. Innen manapság nálunk az ’idegenszívűség’ alig kódoltan antiszemita jobboldali toposza is (mely éppen cinkosságra ingerlő rejtettségével nyer különös hangsúlyt). A romantikus nacionalizmusok majd mindenütt alkalmazták az a tételt, hogy a zsidók ’tulajdonképpen’ sohasem lehetnek ’igazi’ nemzettagok. Ez utóbbi akkor naturalizálta a zsidók különállásának és radikális másságának később a nácizmus által felkapott és továbbfejlesztett tételét, amikor az érintetteknek Közép- és Nyugat-Európában minden objektív kritérium szerint messzemenően sikerült a beolvadás és az azonosulás a nemzeti társadalmakkal.
Csak részleges magyarázatok vannak arra nézve is, hogy miért csupán Európa középső zónáiban (Franciaországtól Oroszországig) jutott a modernkor politikai antiszemitizmusa és az ezt megalapozó mindennapi judeofóbia közismert történelmi szerepköreikhez a nemzetállamiság korában. Ezek Európa más részein ismeretlenek.
A magyarországi antiszemitizmus
Az 1880-as évek politikai antiszemitizmusa kudarcot vall a kormánnyal szemben, 1895-ben színre lép a Katolikus Néppárt egy konzervatív, agrárius és implicite zsidóellenes programmal. Jelszavait a defenzívában lévő egyház terjesztette és ezek megfogták a kispolgárság és a városi középosztályok tömegeit.
A trianoni összeomlás zsidóellenes értelmezése szolgáltatta azt az ideológiai fegyvert, amely kikényszerítette a zsidóbarátnak ismert (és immár ezért gyűlölt) liberális rendszerről való áttérést a hivatalos antiszemitizmusra. Ez az értelmezés karikatúraszerű képet fest az I. világháborúról (amelynek a zsidók csak haszonélvezői lettek volna), a vereségről (amelyet a forradalmár vagy pacifista zsidók által végrehajtott hátba döfés okozott volna), az 1918-19-es forradalmakról (amelyeket főleg judeo-bolsevista összeesküvők szítottak volna) és a történelmi állam földarabolásáról (amelynek bűne kétségkívül Georges Benjamin Clemanceau (Mouilleron-en-Pareds, 1841 – Párizs, 1929) francia politikus lelkén szárad, de vele együtt a zsidó-szabadkőműves internacionáléén is). E dajkamesék hivatkozási alapul szolgáltak a népirtásig változó ütemben erősödő antiszemita mozgalmak számára, amelyek két formát öltetek. A liberális rendszer hiányosságai, az 1918-as forradalmárok defetizmusa és a bolsevik bűnök, amelyeket mind a zsidók nyakába varrtak – hivatottak igazolni a fehérterror idején szervezett véres pogromokat, az egyetemeken elterjedő ritualizált antiszemita erőszakot és a protofasiszta, majd tisztán náci csoportocskák és pártok egyre nagyobb spontán aktivizmusát. (1944. október 15-én az utóbbiak ragadják magukhoz a hatalmat a németek segítségével.) Ezzel párhuzamosan megjelent egy mérsékeltebb hivatalos politika, a keresztény kurzus. Ez a maga (fölöttébb relatív) visszafogottsága ellenére sem törekedett kevésbé arra, hogy egy megszorító és megkülönböztető törvénykezés segítségével megfordítsa vagy legalábbis lelassítsa az asszimilációs folyamatokat, és gátat vessen a zsidók további társadalmi mobilitásának. E törvénykezés az egyetemi numerus clausussal kezdődött 1920-ban, és a szégyenletes 1938-1941-es fajvédő törvényekben csúcsosodott ki.
Az, hogy az antiszemita törekvések e két formában nyilvánultak meg – hiszen a szélsőjobboldal mindig majdnem ugyanolyan hevesen szállt szembe a mindenkori kormányokkal, mint a liberálisokkal, a szociáldemokratákkal és a többi zsidóbérenccel hozzájárult a két világháború közötti zsidóellenességgel kapcsolatos tapasztalatok kétértelműségének fönntartásához. Nem elég, hogy ebben a politikában hullámhegyek és hullámvölgyek voltak, mivel a konszolidációsnak nevezett kormány (1921-1931) a zsidóknak inkább kedvező semlegességet tanúsított e téren. Bár ez egyre kevésbé állt a későbbi kormányokra, a törvényes megkülönböztető intézkedések kisebbik rossznak tűnhettek, a visszavonulás, a várakozás vagy éppen az álcázott védelem pozíciójának, amelyet tudatosan foglaltak el a hatóságok. Minden cselre a közvélemény nem is oly szűk körei tagadták meg ezeknek az intézkedéseknek a támogatását. Az antiszemita politikát ellenzők táborában egyaránt megtalálhattuk az antifasiszta értelmiségieket (mint Bartókot, Kodályt, a Nobel-díjas Szent-Györgyit és másokat, akik 1938-ban egy nagy visszhangot kiváltó tiltakozást tettek közzé az első zsidótörvény ellen), a centrista és a baloldali parlamenti ellenzéket, a legitimistákat (beleértve a történelmi arisztokrácia nem egy tagját), a szociáldemokrata befolyás alatt álló szakszervezeteket, a liberális protestánsokat és a keresztényszocialistákat (élükön néhány református, sőt katolikus püspökkel), a különböző egyházellenes vagy világi mozgalmakat, gyakran még a kormányzat és a nacionalista-populista értelmiség egyes elemeit is, akik a náci Németországhoz való igazodás elleni tiltakozásukba foglalták az antiszemitizmus elleni fellépést.
A fasizmus erősödésével párhuzamosan megfigyelhettük például a vegyesházasságok arányának folyamatos emelkedését: ezek éppen 1941-ben, betiltásuk évében érté el legnagyobb gyakoriságukat. A zsidókkal szemben alkalmazott gazdasági és egyéb megszorításokat elég széles körben kijátszották, gyakran a közigazgatási apparátus segítségével, még a német megszállás alatt is. A határokon belül sem spontán pogromok, sem zsidóellenes atrocitások nem voltak a deportálások előtt (ami nem állt az újra elfoglalt területekre, a frontra küldött munkaszolgálatosokra és a németeknek 1941-től kezdve kiszolgáltatott hontalan zsidókra). A népirtásig fönnálló helyzet kétértelműségét mi sem mutatta jobban, mint az, hogy a háborús kabinetekben éppen a német megszállás előtti korszak belügyminisztere dr. vitéz Keresztes-Fischer Ferenc Pécs, 1881- Bécs, 1948) és egyik utolsó hadügyminisztere nagybaconi Nagy Vilmos (Parajd, 1884. – Piliscsaba, 1976.) tevékenykedett a leghatékonyabban a zsidókra nehezedő terhek könnyítéséért. A németek annak rendje és módja szerint deportálták is őket, mihelyt megszállták az országot. Ellentétben azzal, ami Bulgária kivételével a német szövetséghez csatlakozó összes többi országban történt, itt még a hivatalos antiszemitizmusban is a kettős játék maradt a szabály. A kétértelműségtől tehát az sem lehetett mentes, ahogyan a túlélő zsidók a régi rendszer örökségét értelmezték.
Az első antiszemita, de inkább gazdasági érdekű összetűzés Egerben 1862-ben történt, amikor a zsidó temetőt 1200 négyszögöl területre bővítették. A városi tanács erre a célra a temetőhöz közel eső közlegelőből hasított ki egy részt, amivel sértette az ott lakók – a hatvani hóstyabeliek – érdekét. A „sértettek” panaszukkal a Helytartótanácshoz fordultak, levelükben „nem éppen hízelgő argumentumokkal, illetve a zsidóságot”. Kérvényüket azonban elutasították, ezért tehetetlen dühükben vandál módon feldúlták a temetőt, a sírköveket összetörték.
A politikai antiszemitizmus 1873 után a tiszaeszlári vérvádban (1882-1883) érte el tetőfokát. Az egész korszakban kimutatható a gazdasági helyzet és az antiszemitizmus mértékének összefüggése. A per idején az egri érseki nyomdában jelentek meg antiszemita röplapok, kinyomtatásukat az esetről értesülő dr. Samassa József egri érsek azonnal leállította és megtiltotta, hogy a jövőben az érseki nyomdát ilyen izgató röpiratok nyomására használják. A vérvád az országban sok helyen vezetett zavargásokhoz, néhány dunántúli megyében a hatóságoknak statáriumot kellett elrendelniük. A MNL Hevesvármegyei Levéltár Alispáni iratok gyűjteménye megőrzött számunkra néhány érdekes dokumentumot ebből az időszakból. 1882 nyarán Tisza Kálmán (Nagyvárad, 1830 – Budapest, 1902) belügyminiszter (1875-1877 között) felvilágosult hangú átiratot intézett a törvényhatóságokhoz a zsidóság védelmében. Törvényes intézkedéseket követelt az antiszemitizmus ellen, a röpcédulák, uszító könyvek lefoglalását, terjesztőik rendőri felügyelet alá helyezését sürgette. Heves vármegye tiltakozott a felhívás ellen, azt a sajtószabadság megsértéseként fogták fel.
1883-ban különös utórezgése volt a tiszaeszlári eseményeknek. Nem kilengésről van szó, csak egy, az érseknek címzett levélről, amit egy „elkeseredett keresztény” írt. Felháborodását az okozta, hogy húsvét napján a templom közelében két zsidót hallott németül gúnyolódni a keresztény hitről és a hívőkről. A zsidóságra a legkülönbözőbb jelzőket használja: „palesztinai viperák”, olyan emberek, akik bátran csalnak, hazudnak, átkoznak…” A helyzetet már olyan kétségbeejtőnek találta, hogy: „szerinte a királynak jobban illene a Mózes tábla, mint a korona.” Felidézte gyermekkora neveltetését: „apám mondta, hogy ne menjek szombaton zsidónak tüzet gyújtani, gyertyát elfújni”, és „ne menjek zsidó templomba, mert megölnek.” Ezzel zárja a levelet: „tegyetek valamit, vagy mindnyájan elveszünk!” Az érsek a levelet válasz nélkül hagyta.
1884 február 24-én Tisza Kálmán körlevele a felekezeti zavargásokról kért tájékoztatást, a válaszok többnyire nemlegesek, Eger városa jelezte: „A Czifra negyedben próbáltak a zsidók ellen üzleti okokból rágalmazni. A 13 éves cselédet az ötödik lépcsőfokig vitte le a pincébe Grűn József szatócs, mikor az sikoltozott, erőszakkal vették ki a kezéből.” A nyomozás kiderítette, hogy mindez csak rágalom. Hatvan városa jelenti, hogy a zsidók elleni gyűlölet kezd lábra kapni, de részeg kortesek választói fogásának minősítik a jelenséget. Az ország politikai vezetői ekkor még kemény kézzel elfojtották a politikai antiszemitizmus megnyilvánulásait.
A következő években a gazdasági élet konszolidációja és a liberális kormánypolitika következtében az antiszemitizmus lecsendesedett, és kiszorult a közéletből.
1895-ben szintén sok éves kemény politikai csatározások után született meg az izraelita vallást is egyenjogúsító valláspolitikai törvények sora. Mivel a recepcióval kapcsolatban a polgári házasság és anyakönyvezés bevezetésének megszavazására is sor került (1894. évi XXXI-XXXIII törvénycikkek a házassági jogról, az állami anyakönyvekről és a gyermekek vallásáról) különösen a katolikus egyház állt sokáig ellent ezeknek a törvényeknek. Egerben. a katolikus egyházmegye központjában is komoly sajtóvita folyt ez ügyben. A Hevesvármegyei Hírlap éppen az egyházpolitikai viták kellős közepén alakult (1893) a vitában a kormány mellé állt, és vezércikkeivel többnyire támogatta a törvényjavaslatokat. A főszerkesztő „az egyház vezető köreihez és a jómódú polgársághoz egyaránt közelálló” dr. Babocsay Sándor (1846-1930) katolikus ügyvéd, aki a vitában a liberális eszméket képviselte. „Az állam vallási kérdésekben csak egy törvényt alkothat, amely ebből a négy szóból áll: vallását mindenki szabadon gyakorolhatja.” A következő számban dr. Csutorás László (Kisnána, 1864 – Eger, 1923) ügyvéd, jogakadémiai tanár ellenvéleményt képvisel: bár „nagy az öröm Izraelben”, szerinte a katolikus alattvalók többsége nem ért egyet a törvénytervezettel.
Az újság rendszeres vezércikkírója volt dr. Alföldi Dávid (Eger, 1859 – Eger, 1928) ügyvéd, aki évtizedeken keresztül a helyi izraelita hitközség egyik világi vezetője volt, ugyanakkor városi képviselőként, a különféle gazdasági, és társadalmi szervezetek vezetőségi tagjaként sokat tett a város fejlődéséért. A recepcióval kapcsolatos vitában írott cikkei fontos kordokumentumok. A levéltári források, vagy különféle a korban, illetve később írott mű sem tudja hívebben visszaadni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek a vita során az emancipálódó és a vallásuk megtartása mellett a helyi társadalomba beilleszkedni igyekvő zsidóság érzett. Csutorás cikkére válaszul írta: „Azt sem lehet mondani, mit Csutorás állít, hogy e miatt „nagy az öröm Izraelben”, mert e kérdésben az orth. zsidók is vele tartanak. De igen is szüksége van erre hazánknak, és szüksége van rá jogbiztonságunknak. És ez elég arra, hogy örömmel fogadjuk, mint a mai zavaros állapotok megváltóját„.
Dr. Barchetti Károly (Eger, 1868 – Eger, 1928) katolikus ügyvéd, főügyész „Vallásszabadság„ címmel írt vezércikket, üdvözölve a végre megszavazott törvényeket: „A képviselőház elfogadta a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvényt és a zsidó vallás recepcióját. Negyvenhat évi küzdelem után végre érvényesültek 1848 liberális eszméi. Nagyon lassú az eszmék fejlődése. Évtizedek, sőt évszázadok kellenek ahhoz, míg egy-egy közülük teljesen megérlelődik. S akkor is mennyi küzdelembe kerül a megvalósítás. Két ellenséggel kell szembeszállni a megvalósulás felé törekvő eszméknek: egyik a sötétség, másik a rosszakarattal párosuló önzés. Sohasem fog tehát a sötétség fellege az emberi elmékről végleg elvonulni?” (A későbbi évtizedek történetének ismeretében mondhatjuk, hogy jogosan tette fel a kérdést.)
A beilleszkedés nehézségeit érzékelteti a következő újságcikk is, amely a liberális beállítottságú Hevesvármegyei Hírlapban jelent meg 1894-ben, írója nevét nem tüntették fel. A cikk a különböző társadalmi osztályok, és vallásfelekezetek közötti elkülönülésről szól: „Eddig a kórtünet inkább az arisztokratikus hajlamok kóros túltengésére utat. Hogy azonban inkább az elszigeteltség aszkórjának produktuma, kitűnik ama további folyamatból, mely az egyes vallásfelekezetek, de különösen a keresztények és a zsidók között fennforgó kölcsönös tartózkodásban, hidegségben, lenézésben és ellenszenvben nyilvánul meg.
Hogy ez a szimptóma társas érintkezésünk körében nap nap után folyton észlelhető, azt tapasztalatból tudjuk mindnyájan. A piacz, az utcza, a színház, a tánczterem stb., stb. megannyi permanens szinpadul szolgálnak ennek a hideglelős valaminek a szcénáihoz. A legtöbben azt is látjuk, hogy ezek a szcénák bizony nagyon lehangolólag hatnak társadalmi életünk derűjére. S néhányan egyenesen a 19. század demokratikus és liberális iránya elleni merényletnek tartjuk azokat, melyek tűzzel-vassal kiirtandók, elnyomandók.” Példaként hozza fel, hogy a műkedvelő társaság csupa zsidó fiatalból áll, és első, igen jól sikerült előadásuk nézői között is csak néhány keresztény volt.
A bizalmatlanság, az elzárkózás kétoldalú, ezt érzékelteti a Gyöngyösi Lapok 1897-es cikke: „Sok magyar a zsidóval társalog, de nem szívesen, befogadja a társaságába, ha muszáj, s mindenek felett azt kívánja, hogy a zsidó szerfelett megtisztelve érezze magát, ha vele szóba áll. No pedig ez – antisemitizmus.”
Felhasznált irodalom:
Alispáni iratok. IV.-404/a.=HML „A belügyminiszter körrendelete a zsidóság védelmében.” p. 1882-7746, 1882-12625
Babocsay Sándor. A polgári házasság. In.: Hevesvármegyei Hírlap, 1893. 38. p. 1.
Barchetti Károly: Vallásszabadság. In.: Hevesvármegyei Hírlap, 1894. 77. p. 1-2.
Csutorás László: A polgári házasság másik oldala. In.: Hevesvármegyei Hírlap, 1893. 39. p. 1.
Gábor György: „Részben tájékozatlanságból, főként azonban rosszindulatból”: Judeofóbia, antijudaizmus, antiszemitizmus: fogalomtörténet és hermeneutika. I-II. 52- In.: Mozgó Világ, 2019. 45. 6. p. 52- 67., 7-8. p. 11-127.
Hevesvármegyei Hírlap. 1893. 40 40. p. 1.
Karády Viktor: Antiszemitizmus és modernizációs egyenlőtlenségek Magyarországon. In.: A zsidóság és Európa: új fejezetek az antiszemitizmus történeti-társadalmi gyökereiről. Bp.: Jószöveg Műhely, cop. 2006, p. 135-153.
Karády Viktor: Antiszemitizmus és zsidó identitásdilemmák: nálunk és Nyugaton. In.: Új antiszemitizmus. Szombat, 2007. p. 48-68.
Kardos Lajos szakdolgozata. 1990. p. 22.
Kiss László: A modern antiszemitizmus kialakulásának eszmetörténeti háttere. In.: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei. Tanulmányok a történelemtudomány köréből. 2010. 37., p. 145-171.