„Mi Egerben laktunk, a nagyapámnak, majd a szüleimnek ott volt könyvkereskedése, az édesanyám csak szülni jött fel Budapestre egy klinikára, azután én egészen 1944-ig, az érettségiig Egerben éltem, és a zenei iskoláimat is ott kezdtem el…

…A Szent János utca 7-ben laktunk [ma ezt Akantisz-Végh-háznak hívják] átlagos, kispolgári környezetben. Szüleim, nagyszüleim foglalkozásából adódott, hogy mégsem nevelkedtem kispolgári szemléletben. Kivált édesanyám volt művelt, olvasott asszony. Tanítóképzőt végzett, de csak rövid ideig, helyettesként tanított. Az üzletben viszont kitűnő beszélőpartnere volt bárkinek. Tudták róla, hogy az új könyvek első olvasójaként érdemes véleményére, ízlésére adni. De azt is gyakran tapasztaltam: elég volt egy-egy újonnan érkezett kötetet átlapoznia, máris fölbecsülte, hogy értéket vett-e kézbe vagy csupán lektűr, divatos tucatdarabot. Jó tájékozottsággal eligazodott literatúránkban, s otthonos volt a „fontos” világirodalmi művekben is. S ahogy a vevők megérezték ajánlatában, hogy most „valamire” számíthatnak, én is tudtam, hogy amit oly óvatosan kezembe ad, az „más” lesz, azzal kezdődik valami. S csakugyan: a Háború és béke és Thomas Mann József-tetralógiája egészen másképp kezdődött. Tapasztaltam: egyik sem olyan könyv, mint a többi, korábbi. . . Édesanyámnak jó füle volt, zenei érzékemet tüstént észrevette, s már iskolás korom előtt hegedülni taníttatott. A Mambriny-növendék [Mambrinyi Gyula 1874-1928 hegedűművész, egyetemi tanár] Fogelné Kaufmann Emma, majd később a Bartókkal is kapcsolatban álló Gyárfásné Huber Jolán oktatott.

Rövidesen egy kis „malacbanda” tagja lettem -így hívott bennünket Emmi néni. Aztán hamarosan fölléptünk együttesünkkel a városi zeneiskolában. S csakhamar magam is afféle rövidnadrágos- ma már ez persze mulatságosan hangzik — sztárféle lettem.

Az én szüleim nem voltak muzsikusok, bár az édesanyám nagyon muzikális volt. Nekem kisgyerekkoromban egyszerűen egy hegedűt adtak a kezembe, valószínűleg azért éppen azt, mert az édesanyám és az egri hegedűtanárnő jó barátnők voltak és hamar kiderült, hogy nem irtózom sem a hangszertől, sem a zenétől. Abban az időben nem mindenkinek volt rádiója, nekünk lett egy világvevőnk úgy nyolcéves korom táján, és én nagyon szerettem a rádión zenét hallgatni. A nagyapám könyvkereskedésében rengeteg kotta volt, tíz-tizenkét éves koromban én mindenféle átiratot játszottam hegedűn, Verdit, Wagnert, Bizet-t, úgyhogy eléggé tág körben értek zenei impulzusok. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy a pályaválasztásomnak valamilyen köze lesz a zenéhez, összhangzattant is tanulni kezdtem egy orgonistától, aki bejáratos volt nagyapám üzletébe.

-Szüleim üzletéből szabad volt hazavinnem, s kipróbálnom, a már színes és változatos feliratokban is oly vonzó kottákat. A könyvet, újságot apám is, anyám is elolvashatta, a kotta titkát viszont csak én értettem. S értettem azt is, hogy ha e hangjegyírást a feladótól a címzettig nem viszi el a „postás” — csupán kézbesítetten levét marad. A zene is „kézbesítendő”: meg kell szólalnia. A megszólaltatott zene —akár a megjelenített dráma vagy vers — természetesen már valakinek az olvasata. S egyik interpretáció úgy különbözhet a másikétól, hogy (némi túlzással élve) rá sem ismerünk —ugyanarra.

Nagyapám könyvesboltja már kisgyermek koromban patinásnak számított. Az egri Széchenyi utcában, a cisztercita gimnáziummal szemközt [Széchenyi utca 17.], akkor már vagy ötven éve működött az Engländer könyvkereskedés. Szüleimnek is volt egy kisebb könyv- és papírüzletük, szintén a főutcán, én mégis inkább nagyapám boltjához vonzódtam-kötődtem. Ennek hangulatát, minden zegzugát föl tudom idézni. Hosszúkás, sötétnek tetsző helyiség volt, aki oda belépett, először mit se látott. Aztán jobb oldalt földerengtek a mennyezetig kapaszkodó állványok, polcok, tele újdonságokkal. Akkoriban ugyanis nem volt érdemes nagy raktárt tartani.

… mélyén egyébként kis kölcsönkönyvtár is működött. A korabeli bestsellereket kínálták itt a polcok, hogy ezek olvasóközönsége is kielégíthesse igényeit.

Bejárt oda a városi értelmiség, s Egernek az a felső rétege is, mely különben nemigen állt volna szóba a magunkféle zsidó kisemberekkel. (A harmincas években voltam gyerek.) Apám üzletébe betért egyszer maga Czapik Gyula [Szeged, 1887 – Budapest, 1956. nyomdász, veszprémi püspök] az akkortájt fölszentelt egri érsek is…Ez a könyvkereskedés a városi intelligenciának valamiféle találkozóhelye volt. Így emlékezett rá Rajeczky Béni [Eger, 1901-Pásztó, 1989] bácsi is, a nagy zenetudós, ő bejáratos volt ebbe a könyvüzletbe, akárcsak Remenyik Zsigmond [Dormánd, 1900. – Budapest, 1962.], sok orvos is, a városi intelligencia valóban. Az üzlet szemben volt a ciszterciták templomával és gimnáziumával, hosszú, keskeny helyiség, rettentő sötét, hátul kölcsönkönyvtárral. És az üzlet szelleme, ha szabad így mondani, az én édesanyám volt – ő minden könyvet elolvasott, mindenről volt véleménye. Úgyhogy ez nagyon jó szellemi környezet volt nekem. Minden könyv, ami a könyvkereskedésbe érkezett, hazakerült, megtanultam úgy olvasni, hogy nem látszott a könyvön, bárki kinyitotta volna.

Emlékszem arra is —kilenc-tízéves lehettem—, amikor nagyapa meghalt, s apám valami örökséghez jutott, eseményszámba ment, hogy rádiót vásároltunk. Attól kezdve, éveken át az volt a kedvenc időtöltésem, hogy „vezényeltem” a rádiós operaelőadásokat. . .

Óvatosan, hogy aztán a vevők észre ne vegyék: valaki már megelőzte őket az olvasásban, úgy tanultam meg én a könyvre vigyázni, s így, hogy a nyomtatott betű megbecsülendő. . . Szüleim foglalkozása, ha nem szüntette is meg az előítéleteket, könnyítette az érintkezést, valamivel liberálisabbak voltak irányunkban az emberek.

Gyakran beállított hozzánk Laci nagybátyám, vagyis Harmos László, aki a pesti, Bárd és Fiai zenemű- és kottakereskedésben amolyan csendestársféle lehetett. Neki köszönhetem, hogy számomra más is létezett, mint a mi pap- és diák-kisvárosunk. Szinte havonta fölutazott a fővárosba, s hozta a legfrissebb híreket. . .

Harmos Viktor bátyám pedig Budapesten ügyvédeskedett, ám évente két-háromszor lejött Egerbe. Őt kiváltképp szerettem… folyton énekelt, s szabad volt tegeznem. És akár egy automata, ha megkértem, gazdag operarepertoárjából bármit előadott. a Grál elbeszélést a Lohengrinből, de tudta a hírnök vagy a király szerepét, A Walkür Tavaszi dalát, nem is beszélve az olasz operákról. . .

A Corvina könyvkereskedés-szüleim üzlete-szinte csak megélhetésünket volt hivatva szolgálni. Ebből adódott sajátos „beosztásom” is: én vittem Lajos bácsihoz, a könyvkötőhöz a diákoktól visszavásárolt, használt iskolakönyveket. Lajos bácsi aztán szépen összefűzte a szétesettebbjét, kicsinosította kissé valamennyit, majd — pár fillér haszonnal újra el lehetett őket adni. Kevesen engedhették meg ugyanis maguknak, hogy gyermeküknek új tankönyveket vegyenek, megtette a viseltes is. Ma is fel tudom idézni magamban legtöbbjük szerzőjét, címét, színét, föliratának hangulatát.

Iskolai nevelőimtől másféle indíttatást kaptam. Mert persze, a Dobó gimnázium oktatását nemcsak a játékos mnemotechnikai ötletek s a memoriterek jellemezték. Akadt néhány kivételes tanárunk. Közülük talán első helyen kell említenem dr. Janák Viktor történelemtanárt. Csak a háború után tudtam meg, hogy baloldali is volt, diákként csupán azt tapasztaltam, hogy igen korrekt, tisztességes és szinte hősiesen igazságos ember. 1939-ben, a felszított antiszemita légkörben például nekem ítéltette az iskola régi alapítású, a legjobb magyar történelem tanulót megillető díjat. S akkoriban nem kis bátorság kellett ehhez. A kitüntetés önbizalmat adott, s azt is elhitette velem, hogy mégis a szorgalom, a képesség és a tudás számít, nem csak a származás. Janák tanár úrtól tanultam meg azt is, hogy hogyan kell egy tudományágban konkrétnak lenni. Őt sohasem lehetett mellébeszélésen rajtakapni. Fölrajzolta a történelmi folyamatokat, megmutatta a históriai, ideológiai mozgások értelmét, s mindig tényekből építkezett. Tudnunk kellett, hogy hol, mikor, mi miért történt, s hogy a világban igenis pontosan lehet tájékozódni. Tőle tanultam meg, hogy mi a kronológia. Hogy a történelem nem parttalan eseményáradat, hanem ezeket az eseményeket rendbe lehet állítani, s akkor áttekinthetőek lesznek, és különféle tanulságokkal is szolgálhatnak.

Akkor még nem tudtam ezt, persze így megfogalmazni, de azt, hogy végül zenetörténész lettem, dr. Janák Vilmos gondolkodásmódjának is köszönhetem. Amikor évek múlva Szabolcsi Bence zenetörténeti előadásait hallgathattam, ez a korai szemléleti stúdium lett a hátországom. . .

… Valójában a zenetörténész is interpretátor, amikor elolvassa a maga számára a kottát. Bizonyos zenei elemek, „patronok” megkönnyítik, vagy inkább felgyorsítják e belső olvasást, hallást. (Olykor szinte az előadás időtartamában képes az ember elolvasni egy-egy tételt.) Ám az efféle belső „zene”, bármilyen pontosan vélem is hallani, mégiscsak elvont, meghatározatlan. Az írott zene csak gombostűre szúrt lepke. Megismerhető, szétszedhető, elemezhető, talán a hímpora is megmarad. Mégis élettelen. Repülni csak a hangzó zene tud.

Thomas Mann Jákob történeteit először nem értettem. Pontosan fel tudom idézni megdöbbenésem pillanatát. Egymagamban ülök a nagyapai ház nyolcszemélyes asztala mellett, a sárgásbarna térítőn nyitva a könyv, én olvasok, olvasok, s nem tudom, hogy ez az értelmes magyar szavakból egybeindázó szöveg mit jelent. „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” „Mert. . . minél messzebbre hatolunk, tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” Korán jött nekem még ez az „Előjáték”: mindjárt a „Pokolraszállás”, az igazi irodalom invokációjaként. Mindaddig nem fordult elő még velem, hogy ne tudtam volna azonnal olvasmányommal azonosulni. De megdöbbenésemnél erősebb volt a kényszerérzet: ezt meg kell értenem! S akkor újból és újból és újból elolvastam az első 60—80 oldalt — mind mélyebbre alámerülvén a kútba — míg egyszer csak fogalmat nyertem arról, hogy mi a végtelen. És beleszédültem a csodába, hogy látom, vagy legalábbis látni vélem a történetemet, a történetünket. Hogy apám, nagyapáim, dédapáim, ükapáim, szépapáim, s az ő szépapjuk vállán állok, s csakugyan a végtelenbe gyökeredzik e gúla. Vagyis abban a történelmi korban és társadalmi rendben, mely kétségbe vonta létemet, sikerült kapcsolatot találnom a múlttal — egy másik nép története révén a magaméval, a magunkéval. Tizenöthúsz év múltán olvastam Thomas Mann egyik tanulmányában vagy levelében erről, a személyiség múltba-nyitottságáról. Nem voltak nekem kamaszkoromban erre még szavaim, a sötét években ez a felismerés mégis némi derűs, vagy inkább tárgyilagos – mai kifejezéssel élve – azonosságtudatot adott.

– A zene s a társművészetek kapcsolódásaira, egybecsengéseire, szétválaszthatatlanságára (s hogy minden alkotót egy kor teljességében lehet csak igazán látni, megítélni), már gimnazista időmben rá kellett éreznem. Fizika-matematika-kémia tanárunk behozta egyszer osztályunkba a Kétezer év festészete című albumot [Bortnyik Sándor, Hevesy Iván, Rabinovszky Márius. Budapest: Dante [1943], amely a legtöbbet adta, amit ilyesféle könyv adhat: megsejtette a teljességet és sóvárgást ébresztett iránta bennünk. Azóta élek megszakítatlan kapcsolatban a képekkel. Olyan érzelmi-hangulati közelségben, melyhez a zenében már ritkán juthatok. Ott —szakemberi minőségemben — kénytelen vagyok tudatosan felfogni a formát, a hangzásokat. Zenehallgatás közben „kikapcsolni” csak akkor tudok, ha egészen magasrendű interpretációt hallhatok. Ilyenkor persze, elvesztem józanságomat, s magam is olyan leszek, akár egy boldog kisgyerek. Egy Modigliani-, Monet-, Van Gogh-, Gauguin- vagy Renoir-kép viszont bármikor képes paradicsomi állapotba vonni, mintha vízen lebegnék, úgy érzem ilyenkor magamat. S szinte csak kényszerre veszem szemügyre aztán elfogulatlanabbul a szerkezetet, az alkotóelemeket. A párizsi Jeu de Paume [művészeti múzeum] számomra templom, képeit látni: istentisztelet; a Louvre vagy a Prado egy-egy terme: koncert. Csak a táj, valamely nagy természeti élmény tud rám úgy hatni, mint egy-egy képzőművészeti remek. . . De azt sem felejtem el, hogy a kétezer év festészetével kezdődött minden. S hogy Darvas tanár úr oly magától értetődően s pontosan beszélt a képekről, mintha csak fölírt volna a táblára egy egyenletet. . . Ami az irodalmat illeti: a könyvek könyve, a Biblia úgy vált például számomra egyre fontosabbá, hogy vannak zenetörténeti korok, sőt egyes komponisták, akik nélküle egyszerűen érthetetlenek. Ilyen egyik kedvenc zeneszerzőm, Schütz is.

Jól emlékszem Esztergomi Gál—Nagy [Latin olvasó- és gyakorlókönyv gimnáziumok IV. osztálya számára. /szerk. Esztergomy Ferenc, Gaál László, Nagy Ferenc. Bp.: Atheneum.], illetve Jirka latin olvasókönyvére [Jirka Alajos: Latin olvasókönyv a gimnázium IV. osztálya számára az új tanterv alapján. Bp.: Szt. István-Társ., 1938]; Jámbor—Kemenes latin nyelvtanára [Jámbor György, Kemenes Illés: Latin nyelvtan: a gimn. és leánygimn. számára. Bp.: Szt. István Társ.] (nem is csoda, hiszen ez utóbbiból nyolc évig tanultunk); vagy éppen Gidró Holenda számtanára [Gidró, Bonifác, Holenda Barnabás: Mennyiségtan: Számtan és mértan a gimnázium és leánygimnázium I. osztálya számára. Bp.: Stephaneum, 1938] – ezek az üzletben is gyakran megfordultak a kezemen. Nagy részüket én adtam el iskolatársaimnak. Megvallom, némi elfogultsággal, mert barátaimnak azért „megsúgtam”, ha egy-egy ritkábban fölbukkanó tankönyv vagy másféle, őket érdeklő kötet érkezett.

A latinnal egyébként nemegyszer meggyűlt a bajom. Nem mintha nem ment volna, sőt éppen az volt a baj, hogy túlságosan is jól ment. Tanárunknak, akit egyébként tiszteltem, szerettem, valahogy az a gondolata támadt, hogy az úgynevezett Aczél-puskákból készülök, s minden bizonnyal iskolatársaimat is én látom el munícióval, fordításszövegekkel. Az ezeket tartalmazó kék füzetecskéket ugyanis könyvesboltjainkban is meg lehetett kapni. Értelmes diák persze nem használt ilyet, hiszen e jellegzetesen szolgai fordításokat bárki azonnal fölismerhette. A feltételezés azonban a matúráig tartott. . . Akkor is „szigorított” latin érettségire küldtek, gyanítva, hogy társaim rólam írták le dolgozatukat. Ma már megvallhatom — elnézést, tanár úr—, segítettem. De puska-ügyekben csakugyan vétlen voltam.

Nem beszéltem még édesapámról, ő kötelesség- és felelősségtudatát hagyta rám. Tőle azt tanultam: ha az embernek reggel 6-kor föl kell kelnie, akkor pontosan hatkor kel föl akár évtizedeken át, és soha nem 6 óra 1 perckor. S ha hétkor kell nyitnia az üzletet, nem nyithatja két perccel korábban, mert akkor „fölírja a rendőr”. Ő vezetett rá arra, hogy vannak családon túli szokások, kötelességek, törvények, parancsok is, s hogy —bármi legyen a dolga — ellenőrzik az embert.

Apám volt az a családban, aki már 1933-tól, Hitler hatalomra jutásától — háborúban élt. Holott környezetünkben mindenki más naiv politikai éretlenséggel bagatellizálta az eseményeket. Egyszerűen nem tudták, hogy milyen korszakban élnek, s képtelenek voltak fölmérni a veszélyt. Csupán édesapám látta teljes sötétségében a készülődő katasztrófát. De ő is —mintha egy görög sorstragédia szereplője lett volna – úgy fogta föl, hogy a végzet mindenképpen bekövetkezik, a dolgok elháríthatatlanok. Ez volt a nagysága, és ez volt a vaksága. Nagyságát nem igazolta a történelem. Szüleimet elhurcolták és megölték. Engem is munkatáborba vittek, de én túléltem valahogy. . .

’44-ben, már a megszállás után előre hozták az érettségit. Emlékszem egy német tisztre, aki kezében egy rekviráló cédulával jött hozzánk, azzal, hogy beköltöznek a lakásunkba, aztán be kellett mennünk az egri gettóba. Itt láttam utoljára a szüleimet. Ezt ők is tudták, és én is. Rettenetes volt annak az érzése, hogy ez egy utolsó együttlét. De a fiatalság az embert sok mindenen átsegíti, és én, valamiféle illúzió rabjaként, sokáig reménykedtem, hogy talán mégis vissza fognak jönni Auschwitzból, ahová deportálták őket. Csak ’45 januárjában döbbentem rá, amikor a munkaszolgálatból visszajöttem Egerbe, hogy nincs senkim, hogy nincs hová mennem. Leültem egy padra, nem sokat sírtam azóta, de akkor igen, azzal ért véget az életem első periódusa.

Azért nem deportáltak, mert volt egy barátom, az ő házukban lakott egy százados, a katonai kiegészítő parancsnoka vagy valami tótumfaktum volt, aki azért, hogy ezt a fiút megmentse, behívott munkaszolgálatra egy egész korosztályt. Legalábbis én egész életemben ebben a tudatban élek, hogy a mi ’26-os évjáratunk – még tizennyolc évesek se voltunk – ezért került munkatáborba, ami akkor félig-meddig a megmenekülést jelentette, legalábbis a nyilas hatalomátvételig.

Akkor, októberben azt hittük, hogy vége a háborúnak, és haza akartunk menni Kiskunlacházáról, ahol repülőteret építettünk addig. Az állomáson elfogtak bennünket a németek, valami SS- vagy SA- alakulat, éjszaka volt, teljesen levetkőztettek bennünket, mezítláb, alsónadrágban föl kellett ülni egy ponyvás teherautóra, és vittek.

Ilyenkor az ember, azt gondolja, hogy kivégezni viszik, és akkor váratlanul kiabálás, zseblámpafények az éjszakában, és ott állt a mi századparancsnokunk, egy vitéz Lisznyay Béla nevű hadnagy, és követelte a németektől, hogy adják vissza a csapatát, mert azért ő a felelős. Rendkívül derék ember volt. Miután így kiszabadított bennünket, később azt is lehetővé tette, hogy az egész alakulat Pestre kerüljön. Előbb az Albrecht laktanyában, utána az Aréna úti templomban fagyoskodtunk, ahonnan karácsonykor deportálni akartak minket, de akkorra már körülzárták Budapestet, és így jött el számomra január 18-án, a pesti gettóban a felszabadulás.

Rögtön mentem Egerbe, ott ültem az Érsekkertben azon a szörnyű délutánon, amit elmeséltem, s utána kinyitottam a szüleim könyvkereskedését. Az emberek akkor nem vettek regényeket meg tudományos könyveket, de voltak írószerek is a boltban, azokból próbáltam annyit árulni, míg egy ebédre vagy vacsorára elegendő pénz össze nem jött. Közben pedig gyakoroltam, hogy fel tudjak jönni Pestre, a Zeneakadémiára tanulni. De nem ment könnyen a gyakorlás, és meg is betegedtem, egy nyitott autón jöttem fel Pestre, ráfáztam a háborús megfázásaimra, és vagy másfél évig különböző kórházakban meg szanatóriumokban gyógyítottak.

Mindenkinek saját hite van, és ez egészen belső dolog, tulajdonképpen mások számára megközelíthetetlen. Én, nem egy tételes vallás értelmében, de mindig hívő voltam, és az Istennel való kapcsolat, bármilyen furcsán hangzik, a szüleimmel és a gyerekkorommal való kapcsolatot jelenti. Érinthetetlen szentség, amit semmi nem befolyásolhatott, és nem tud befolyásolni. Ha az ember hisz abban, hogy mind több ember érti meg a zene lelki mélységét, szépségét, akkor ezekért az igazi embertársainkért, értük és velük együtt mégis érdemes élni.

Kroó György irodalomjegyzék:

„Míg kint viharok tombolnak…” Kroó Györggyel beszélget Szigeti István. In.: Beszélő, 1994. 5. 3. p. 32-36.: ill.;

Nádor Tamás: Ex libris Kroó György. In.: Új Írás, 1981.21. 9. p. 120-128.