„Az ember igazi jövője, amiért élni érdemes, a voltaképpeni cél – a múlt; az elmúlt fiatalság. Iskolákban kellene ezt tanítani… Azért, hogy másképp rendezkedjék be a világ, és az ifjúság magáért éljen, és ne az ostoba, az ismeretlen öregségért, amit hangzatos hazugsággal úgy hívnak: jövő”. (Az ezüst kecske)
Bródy Sándor (Eger, 1863. július 23. – Budapest, 1924. augusztus 12.) író, drámaíró és publicista. Középiskoláit az egri ciszterci rend gimnáziumában végezte (1874–1876), majd a család Budapestre költözött. Ott tanult tovább (1876–1878), de tanulmányait nem fejezte be. Előbb a Nemzeti Színházban statiszta (1879), majd ügyvédi írnok Gyulán (testvérénél, Bródy Adolfnál, 1880–1883) közben a gyulai Békés, Békésmegyei Közlöny munkatársa (1882–1884). Első novelláskötetének megjelenése után Budapestre költözött (1884) és kizárólag újságírással és irodalommal foglalkozott. A Magyar Hírlap munkatársa (1884–1889), a kolozsvári Erdélyi Híradó (1888–1889), az Erdélyi Képes Újság (1889), a Kolozsvári Élet (1889), a Magyarország c. napilap szerkesztője (1889–1890), majd ismét a Magyar Hírlap munkatársa (1890–1898), a Fehér Könyv c. egyszemélyes folyóirat szerkesztője (1900), a Nyugat egyik elődjének tekintett Jövendő c. folyóirat szerkesztője Ambrus Zoltánnal, Gárdonyi Gézával 1903–1905 között. Cikkeivel részt vett kora politikai csatározásaiban, de életének igazi színterei a kártyaszobák, lóversenypályák, kocsmák és kávéházak voltak. A századelő híresen szép és bohém férfiját vonzó polgárasszonyok, színésznők, cselédek rajongták körül. Lobogó életmámorában rengeteget dolgozott: írt, szerkesztett, de életvitelében állandóan jelen volt a magány, a kétségbeesés, a szorongás és a félelem. Miután tüdőgyulladást kapott (1904), betegségét gyógyíthatatlannak gondolta, anyagi helyzete leromlott, s szerelmeiben is csalódott. Kétségbeesésében öngyilkosságot követett el (1905. júl. 3-án). Miután felgyógyult ismét újságíróskodni kezdett A Nap (1907-től), Az Ujság munkatársa (1911-től), ahol a Pesti kis tükör c. önálló rovat vezetője. Az 1918-as forradalommal és a Tanácsköztársasággal rokonszenvezett, de nem vállalt benne szerepet. Padovában (1921), majd Baden bei Wienben élt (1922–1924). Betegen tért haza Budapestre (1924 nyarán).
Első novelláskötetét (Nyomor) – jóllehet Budapesten adták ki, de Gyulán nyomtatták 1883 végén. Ez határkőnek számít az újkori magyar próza történetében: az éhség, a szegénység, a test és a lélek nyomorúságáról szól brutális őszinteséggel és nyersességgel. Novelláinak kereteit a nagyvárosi élet szociális konfliktusai adták. Az éhezés, a hajléktalanság, a számkivetettség jelenetei mellett a prostitúció kérdései is foglalkoztatták. Nemcsak életképei újszerűek, hanem azok a típusok is, akiknek alakját életszerűen, személyes ismerősként rajzolta meg: cselédek, utcaseprők, varrólányok, mosónők sorsa ihlette meg, ilyen A szolgáló (1889), Juló és Julis (1894) Maris (1897). Nyomorúságukat, álmaikat különös hangvétellel szólaltatta meg. Naturalistának vallotta magát, de művészete kiemelte őt minden izmusból. Nem kapcsolódott irodalmi mozgalmakhoz, élete a magányos bohémé volt. Szertelenségre hajló egyénisége a romantikus irány felé sodorta, de mintaképeit a francia naturalizmus képviselőiben, elsősorban Émile Zola (1840–1902) művészetében kereste. Valójában Zola stílusában elsősorban a részletekben tobzódó alapossága ragadta meg, első írásainak részletező leírásával az élet riasztó mélységeit kívánta bemutatni. Témaválasztása, emberábrázolása ezért is hozott újszerűséget a századforduló magyar prózájában.
Gyulai élményeit további köteteiben is megírta: a Don Quixote kisasszony (1886) és az „Emberek” (1888) kötetben.Ezekre az évekre később az Agglegények klubja c. írásában (Békés, 1883. jan. 7. 11 Békés, 1883. szept. 16. 15 Békés, 1883. okt. 7. 18.) emlékezett vissza. Budapesten első lakása egy VIII. kerületi Salétrom utcai albérlet volt (1884-ben), egri diákokkal, orvostanhallgatókkal lakott együtt. Rövidesen regényeinek egész sora jelent meg: Faust orvos, (1888) A kétlelkű asszony (1893), Az egri diákok, (1894). A két kicsapott egri diák története alkalom Bródynak arra, hogy Egerre emlékezhessen: „Alant a soktornyú város, az érseki Eger olyan kicsinynek látszott, akár egy nagyobbfajta bogárgyűjteményes iskátulya. Az Eged alján vén szőlőtőkék friss virága nyitott nagy, nehéz pézsmás illattal. A májusi szél meg fölhordta hozzájuk a virágok porát… Óvatosan ereszkedtek le a mohos, páfrányos sziklákon, így értek a jegecbarlanghoz, mely most is, mint mindig úgy ragyogott a hegy nyakán, mint egy óriási gyémánt nyakékesség.” Romantikus mesevilág ez, mint maga a gyermekkor, a népmonda, a földosztó földesúr, tündérország, a robinsoni élet Petőfi és Szendrey Júlia emlékképeivel. 1894-ben még így álmodott az író 1847-ről, Egerről és a szabadságharcról.
Az ezüst kecske 1898), a századelőn pedig drámaírásra is vállalkozott: A dada, (1902) a Királyidillek (1902). A naturalizmus Bródy munkásságával vonult be a magyar drámatörténetbe: A dada nyíltan szembehelyezkedett a korabeli paraszti idillekkel, ugyanakkor a főszereplő a nőben, a szegényekben meglévő erkölcsi hit megtestesítője. A Királyidillek viszont szakított az addig megismert történelmi drámák patetikus-hazafias pózával, s történelmi miliőben naturalista vígjátékot játszat. A nyomorgó diáktanya képe több írásában is előkerült: pl. a János barátai c. novellában, A medikus c. (1911) drámában és Az ezüst kecske c. (1898) regényben. Házasságkötése után Rosenfeld Bellával az I. kerület Donáti utca 7.-be költözött, később a fővárosban még – többek között – a VII. kerület Damjanich utca 34.-ben lakott, itt írta A tanítónő-t(1907–1908). Társadalmi, erkölcsi igazságot keres bennük. Tóth Flóra tanító szerepében az eszményi hőst szembe állíthatta kora erkölcsi alacsonyságával. Ezt két változatban írta meg: egy tragikus és egy sikeres befejezésben (a rendező Ditrói Mórnak nagy érdemei voltak a szöveg[ek] végső változatának kidolgozásában; a II. világháború után a drámát Siklós Olga (1926-2006) újra dramatizálásában adták elő.
Későbbi novelláinak témája a polgári életforma erkölcsi válsága Elza férjhez megy (1900), a tragikus művészsors, a háború kegyetlen világa Költők éjszakája (1910), Egy csirke meg egy asszony (1916), Kendővásár (1917). Kaál Samu (1894) c. novellájából nagy sikerű magyar film is készült Katonazene címmel 1961-ben, Marton Endre rendezésében, Szirtes Ádám címszereplésével.
Regényeiben eleven frissességgel jelenítette meg a századforduló fővárosát, a kávéházak, színházak, szerkesztőségek világát, a pesti polgári élet képeit, jellegzetes alakjait Színészvér, (1891), A nap lovagja (1902). Regényei karriertörténetek, főhősei értelmiségi sorsok, ahol a szegénység meghatározó, tetteket kívánó és tettekre serkentő. A karrier és a csalódás problémája izgatta. Bródy tragédiája az volt, hogy folyamatosan arra készülődött, hogy megírja élete „nagy regényét”, s szinte minden évben új és új témába kezdett, fontos problémákat, újabb és újabb emberalakokat vázolt fel, de tüzetes kidolgozásra nem volt elég türelme.
Későbbi színműveiben Tímár Liza (1914), Lyon Lea (1915), A szerető (1917) a szentimentalizmusba hajló jelenetek beiktatásával a polgári közízlés igényeinek engedett. Élete utolsó éveiben, az olaszországi és bécsi emigrációja alatt (1921–1924) írta költői szépségű művészi önvallomását, a Rembrandt c. (1925) novellaciklusát.
Nemcsak regényalakjaival hozott újszerűséget a századforduló magyar irodalmába. Sikereinek titka nyelvében és stílusában rejlik. Nyelvének alaprétege a hagyományos irodalmi nyelvből ered. A Jókai és Mikszáth művein nevelkedő író erdélyi szavakból, a hevesi köznyelvből és budapesti szólásokból egy új nyelvet formált. Mondatszerkesztése is újszerű: a hagyományos szórendet felbontotta, a nyugodtabb tempót felgyorsította, feszesebbre fogta. Előadásmódja sokszor sietős, olykor pongyola, de mindig kifejező és eleven. Stílusa, nyelvezete ösztönző hatással volt a Nyugat első nemzedéke nagy írói egyéniségeinek – Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Ady Endre és Kosztolányi Dezső – prózájára.
Felhasznált irodalom: Balogh Kinga: Árnyak és fények. Bródy Sándor és Rembrandt világa; Bába: Szeged, 2003
Bródy Sándor emlékezete. Bp.: Századunk, 1931.
Földes Anna: Bródy Sándor (monográfia, Bp.: Gondolat, 1964
Ebergényi Tibor: Bródyt idézve. In.: Hevesi Szemle, 1974. 2. 3. p.
Hovanyecz László: Eger két írócsillaga: Bródy Sándor és Gárdonyi Géza. Eger: Önkormányzat, 2005
Hunyady Sándor: Téli sport. Családi album Bp.: Athenaeum, [1934]
Juhász Ferencné: Bródy Sándor; Akadémiai, Bp.: Akadémiai K., 1971.
Krúdy Gyula: Bródy Sándor, vagy A nap lovagja. [Alexander Brody utószaváva] Bp.: Fapadoskonyv.hu, 2010.
Laczkó András: Vonások Bródy Sándor arcképéhez. Békéscsaba: Új Aurora, 1987.
Réz Pál: Bródy Sándor. In.: Élet és Irodalom, 1963. 7. 11. p. 6.
„Születtem Egerben, amire büszke vagyok”: In memoriam Bródy Sándor / [szerk. Cs. Varga István]. Bp.: Hungarovox, 2014.
„Ne higgyetek azoknak, akik a háborút megváltásnak prédikálják. Hazug és ostoba prédikátorok ezek, akik nem látták vagy elfelejtették a háború borzalmait”… (Falus Ferenc: Ember! A háborút akarod?)
Falus (Frank) Ferenc (Eger, 1896. április 15. – Budapest, 1971. szeptember 30.) író, újságíró. Testvérei Falus (Frank) István (Miskolc, 1901. április 11. – Ukrajna, 1944/45) színész, gyártás- és felvételvezető és Falus Imre (1899–1952) ügyvéd. Édesapjuk Falus (Frank) Izidor (1863–1937) m. kir. honvéd őrmester, majd miskolci városi gondnok, édesanyjuk az erdőteleki Kugler Julianna. A gimnáziumot Miskolcon végezte, majd jogot hallgatott Sárospatakon és Budapesten. A Miskolci Napló munkatársaként kezdte pályáját, ahol novellákat és verseket is publikált. Több budapesti lap munkatársa volt. Az első világháború ideje alatt két évig teljesített szolgálatot, majd malária fertőzés miatt leszerelt. A Tanácsköztársaság idején a „Fáklya” című napilapnál és „A munka” című kőnyomatos kiadványnál dolgozott. 1914-ben jelent meg Budapesten „Az álmok fejedelme” novelláskötete. A 20-as évek elején „Az Est” rendőri rovatát vezette. Cikkei sok vihart kavartak, egy alkalommal írása miatt három hónapnyi börtönbüntetést is kapott. 1924-ben lehetőséget kapott „Az Est” munkatársaként, hogy Kairóba utazzon és tudósítson a Tutanhamon sírja körüli bonyodalmakról, illetve az egyiptomiak függetlenedési törekvéseiről. 1927 novemberében „Heti Újság” címmel riportlapot indított. Az 1938. szeptember 18-i „Ember! A háborút akarod?” című cikke miatt Széll József belügyminiszter a lapot betiltatta, mert „az ország védelmi érdekeit veszélyeztette”. 1939-ben franciaországi emigrációba ment, a „Journal, de Paris” főszerkesztője lett. 1939-1943 között naplót vezetett, mely ma már írói hagyatéka részét képezi. A német csapatok párizsi bevonulása után tudósításai egy ideig még megjelentek az Újságban. 1944 márciusában agyvérzést kapott, munkaképességét többé nem nyerte vissza. Naplófeljegyzései az OSZK Kézirattárában találhatók. A Magyar Újságírók Szövetségének tagja volt. Házastársa Goldenring René volt, akivel 1938. augusztus 4-én Budapesten, a Terézvárosban kötött házasságot. Sírja a Kozma utcai izraelita temetőben található.
Felhasznált irodalom:
Ritter Aladár: A riporterkirály szenzációi. In.: Mai Nap, 1990. 2. 10. jan. 12. p. 19.: ill.
” Az operatőri munka két meghatározója a forgatókönyv és a rendező személyisége. De minden esetben a rendező egyénisége határozza meg a filmet.(Illyés György)
Illés György, a legendás mester, operatőrgenerációk tanára, kétszeres Kossuth-díjas filmoperatőr, kiváló művész, a Magyar Mozgókép Mestere 1914. november 2-án született Egerben.
A fotó a Magyar Filmadatbázis tulajdona
Édesapja Illés (Jajtelesz) Móric (1883–1944 szabómester, édesanyja Sterk Berta (1885–1960) gyermekeként 1914 november 2-án született a Diófakút 2. alatt. A gimnáziumot szülővárosában kezdte, majd 1927-ben Pestre költöztek, ahol a gépészeti szakiskolában folytatta tanulmányait. A film bűvkörébe még gyerekként került, Egerben a barátaival folyton belógott a moziba, egy-egy filmet többször is megnézett. A filmgyárba a sógora révén került be, aki ekkor fővilágosítóként dolgozott a neves operatőr, Eiben István (1902-1958) mellett, ő segített neki abban is, hogy időnként statisztálhasson.
1945-1949 között a Magyar Film Iroda Rt.-nél (Mafirt) dolgozott, előbb segédoperatőrként, majd 1946-tól operatőrként. Kezdetben híradókat készített, csak 1947-ben lett rövidfilmek operatőre. 1949-ben került a Magyar Filmgyártó Vállalathoz (Mafilm). Első egész estét betöltő munkája egy dokumentumfilm volt a budapesti Világifjúsági Találkozóról. Erre így emlékezett 1972-ben a Heves Megyei Hírlapban: „Érdekes, az első sikerem is Egerhez fűződik. 1946 tavaszán osztrák—magyar úszóversenyt rendeztek Egerben, s erről készítettem híradót, de úgy, hogy bemutattam a várost is. Ez újdonságnak számított abban az időben. Az igazi sikerre az 1949-es budapesti VIT adott lehetőséget. Dokumentumfilmet készítettem, s megkaptam érte a nemzetközi Béke [UNK] díjat. A következő évben játékfilmet forgattam, akkor készült az első munkás témájú film, a Szabóné, amit Máriássy Félix rendezett.
Ugyanebben az évben kezdődött tanári pályája is: a magyar filmművészet akkori vezetői megbízták az operatőri képzés elindításával a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ekkoriban még nem voltak tankönyvek, ezért éjszakánként körmölte a másnapi tananyag jegyzeteit, egyúttal saját gyakorlati tapasztalatait is összefoglalta össze. A főiskolán végül ötven éven át tanított, később az operatőr tanszék vezetője, 1990-91-ben a főiskola rektora is volt. Tanítványai közül többen külföldön csináltak karriert, például az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos (1930-2016), valamint Koltai Lajos, (1946), Kovács László (1933-2007) stb.
1953-ban a Szovjetunióba küldték aspirantúrára. Szabad idejében néma- és már klasszikusnak számító korai hangosfilmeket nézte és a színházakat látogatta. Színházi élményei inspirálták hazatérése után önkéntesként világosított. Hosszú operatőri pályafutása során különböző műfajokban remekelt, különböző stílusú rendezőkkel dolgozott együtt.
A legmaradandóbb alkotások azokkal a rendezőkkel közösen születtek meg, akikkel azonos művészi felfogást vallottak, mint Fábri Zoltán (1917-1994), Máriássy Félix (1919-1975) vagy Makk Károly (1925-2017). Operatőrként nagy jelentőséget tulajdonított az emberi arcnak, a színész arcának: világítási és kompozíciós rendjének bármely jeleneten belül meghatározója az arc közelisége. Az általa kidolgozott képi egység mindenkor a reális és természetes fény- és színviszonyok visszaadásán vagy mesterséges megteremtésén alapult.
Több mint száz filmben dolgozott, kiemelkedik közülük a Budapesti tavasz (1955), amit élete végéig a legkedvesebb filmjeként tartott számon Ezzel az alkotással fordult ki a sematizmusból a magyar filmgyártás. Itt már igazán emberi sorsokat, őszinte érzéseket rögzített a filmszalag.
Művészi hitvallását így fogalmazta meg ugyancsak 1972-ben a Heves Megyei Hírlapban: „A hétköznapi élet realizmusát keresem. Ez azt jelenti, hogy a dokumentumfilm végtelen egyszerűségével igyekszem ábrázolni, kifejezni az író gondolatait. Úgy érzem, ha hátat fordítok az egyszerűségnek, ha nem így fényképezek, akkor a gondolat ellen fordul a kép. Remélem, a filmek meggyőzőbben beszélnek hitvallásomról! — Nálunk úgy alakult, hogy az operatőr munkája az irodalmi forgatókönyvnél kezdődik. Sőt, gyakran a vázlatnál, mert a rendező ekkor már megbeszéli az operatőrrel az egyes figurákat, helyzeteket. Aztán a rendezővel együtt elindulunk megfelelő helyszínt keresni. Bekapcsolódik az operatőr, a díszlet- és a jelmeztervező munkájába is. Ez különösen a színesfilmnél fontos. Én például nem szeretem a rikító, tarka színeket, inkább a lágyabb, színtelenebb képek felé vonzódom. Úgy is mondhatnám, hogy a színesben is a fekete-fehér színvilágot keresem. Időközben a rendező elkészíti a technikai forgatókönyvet, amely már tartalmazza a beállításokat, a felvevőgép állását is. Ezt ismét megvitatjuk, majd, ha minden elkészült, jöhet a forgatás. Ezekből a vázlatszerű felsorolásokból is látható, hogy milyen szigorúan kollektív munka a filmgyártás.”
Csak néhány a legemlékezetesebbek közül: Ház a sziklák alatt (1958), a Húsz óra (1965), az 1969-ben a legjobb külföldi film kategóriában Oscar-díjra jelölt, Fábri Zoltán rendezte A Pál utcai fiúk (1968), az Isten hozta őrnagy úr (1969), a 141 perc a befejezetlen mondatból (1974), az Ötödik pecsét (1976).
Utolsó munkája az 1996-ban forgatott Retúr című film volt. 1990-ben létrehozta a Magyar Operatőrök Társaságát, amelynek haláláig elnöke volt, emellett 1995-től a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének elnöki tisztét is betöltötte.
Munkásságáért számos kitüntetést kapott, köztük 1950-ben és 1973-ban Kossuth-díjat, 1967-ben kiváló művész elismerést. 1994-ben megkapta a filmszemle életműdíját, 2001 novemberében Budapest díszpolgárává avatták. Emellett Nemzetközi Békedíjjal kitüntetett (1951), a Pécsi Játékfilmszemle operatőri díjasa (1965,1967,1969), kiváló művész (1967). Továbbá Oscar-díj nominálás (1969), Filmkritikusok díja (1975), Belgrádi Filmfesztivál operatőri díja (1981), a Magyar Filmszemle életműdíjasa (1994), MSZOSZ-díj birtokosa (1995), Magyar Filmkritikusok operatőri díjazottja (2000), Magyar Örökség díjasa (2001), Kölcsey Ferenc Milleniumi Díjazott (2001).
Egy igaz ember címmel Edelényi János készített róla dokumentumfilmet 2003-ban. Illés György ebben a filmben mesélt munkaszolgálatos éveiről is, bár ezeket a borzalmas időket később soha többet nem emlegette: „Amikor eljutottam a Don-kanyarig, visszagyalogoltam Budapestre, ahonnan szinte azonnal a mauthauseni lágerbe vittek munkaszolgálatra.” – emlékezett. A film végén Edelényi János azt mondta: „Papikám, te vagy a legrendesebb ember, akivel egész életemben találkoztam.” Illés György mosolyogva csak annyit válaszolt: „Lehet, hogy a jóságom onnan ered, hogy én soha semmilyen teremtett lénynek nem akartam ártani, mindenkinek csak jót akartam. Lehet, hogy azért, mert cserkész voltam, sőt, vízi cserkész. Ott azt tanították nekünk, hogy mindig tegyünk valami jót.” Ugyanekkor jelent meg a vele készült riportkötet Élményt adni a nézőnek címmel Jónás Zoltán összeállításában és szerkesztésében Egerben. 2004-ben elnyerte a Mozgókép Mestere címet, és megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést is. A magyar operatőrök doyenje 2006. június 12-én hunyt el Budapesten. 2008-ban Budapesten, a XIV. kerületi Róna utcában emlékszobát rendeztek be tiszteletére, 2009-ben pedig szülővárosában avatták fel az emléktábláját.
Filmjei: Szabóné (1949), Felszabadult föld (1950), Tűzkeresztség (1950), Civil a pályán (1951), Vihar (1952), Kiskrajcár (1953), Ifjú szívvel (1953), Fel a fejjel (1954), Budapesti tavasz (1955), Az élet hidja (1955), A 9-es kórterem (1955), Ünnepi vacsora (1956), Az eltüsszentett birodalom (1956), A tettes ismeretlen (1957), Szent Péter esernyője (1958), Ház a sziklák alatt (1958), Álmatlan évek (1959), Szegény gazdagok (1959), Fűre lépni szabad (1960), Kálvária (1960), Hosszú az út hazáig (1960), Nem ér a nevem (1961), Megöltek egy leányt (1961), Megszállottak (1962), Pirosbetűs hétköznapok (1962), Párbeszéd (1963), Pacsirta (1963), Karambol (1964), Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? (1964), Húsz óra (1965), Szerelmes biciklisták (1965), Utószezon (1966), Minden kezdet nehéz I-II. – rendhagyó magyar film (1966), Aranysárkány (1966), A Pál utcai fiúk (1968), Falak (1968), Imposztorok (1969), Isten hozta, őrnagy úr! (1969), Az oroszlán ugrani készül (1969), Utazás a koponyám körül (1970), Szemtől szembe (1970), Én vagyok Jeromos (1970), Hangyaboly (1971), Plusz-mínusz egy nap (1972), Harminckét nevem volt (1972), A magyar ugaron (1972), Hét tonna dollár (1973), 141 perc a befejezetlen mondatból (1975), A Pendragon legenda (1974), Legenda a nyúlpaprikásról (1975), Tűzgömbök (1975), Az ötödik pecsét (1976), Fekete gyémántok I-II. (1976), Lógató (1977), Magyarok (1977), Hatholdas rózsakert (1978), Csillag a máglyán (1979), Fábián Bálint találkozása Istennel (1980), Réűimé (1981), Ideiglenes paradicsom (1981), Rohanj velem! (1982), Gyertek el a névnapomra (1983), Az elvarázsolt dollár (1985), Szeleburdi vakáció (1987), Nyitott ablak (1988), Retúr (1996)
„Mindenkinek saját hite van, és ez egészen belső dolog, tulajdonképpen mások számára megközelíthetetlen. Én, nem egy tételes vallás értelmében, de mindig hívő voltam, és az Istennel való kapcsolat, bármilyen furcsán hangzik, a szüleimmel és a gyerekkorommal való kapcsolatot jelenti”. (Kroó György)
Kroó György (Budapest, 1926. augusztus 26. – Budapest, 1997. november 12.) Kroó Mór (Mózes) és Engländer Sarolta fia. Számos életrajzában Eger szerepel szülőhelyeként, igaz, édesanyja megszületni hozta csak fel Budapestre. Ifjúkorát családja elvesztéséig itt töltötte, középiskolai tanulmányait az Egri Állami Dobó István Gimnáziumban végezte, ahol 1944 áprilisában érettségi vizsgát tett. Gyerekkorát a könyvek és a zene határozták meg; nagyapjának, Engländer Adolfnak és édesapjának könyvkereskedéseiben. A kisvárosi rendezett polgári életet a 2. világháború katasztrófája söpörte el, a családot koncentrációs táborba hurcolták, a tizenhét éves, munkaszolgálatos fiatalember elvesztette szüleit és testvérét. E hihetetlen tragédia soha nem felejthető verméből magára
Kroó György a 20. századi magyar zenekritika és zenetörténet-írás egyik legnagyobb alakja Tóth Aladár és Szabolcsi Bence mellett. Munkásságával a zenei ismeretterjesztés terén is maradandót alkotott. Budapesten született Kroó Mózes Izrael (Sátoraljaújhely, 1883 – Auschwitz, 1944) nyomdatulajdonos és Engländer Sarolta (Eger, 1886 – Auschwitz, 1944) fiaként. Középiskolai tanulmányait az Egri Állami Dobó István Gimnáziumban végezte, ahol 1944 áprilisában érettségi vizsgát tett. A német megszállást követően családjával együtt gettóba zárták. Szüleit és testvérét Auschwitzba deportálták, ahol életüket vesztették. Ő munkaszolgálatosként élte meg a felszabadulást.
Tanulmányait 1949-1952 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hegedű szakon Rados Dezsőnél (1891-1974), majd 1951-1956 között a zenetudományi szakon Szabolcsi Bence (1899-1973) irányításával végezte. 1957-től a Magyar Rádió munkatársaként, 1958-tól a Magyar Rádió Zenei Népművelési Rovatának élén, mint az Új Zenei Újság szerkesztője és hetente megnyilatkozó zenekritikusa, mint új zeneiismeretterjesztő formák és műfajok megteremtője, írója, szervező iniciátora a legnagyobb nyilvánossághoz fordult, hogy minél több embert nyerjen meg a zeneiszépségek ismeretének és szeretetének. 1991-től főmunkatársként dolgozott.
Rádiós tevékenységével megalapozta és felvirágoztatta a magyar zenei ismeretterjesztést és zenekritikát. Az 1960-as évek elejétől kritikái rendszeresen elhangzottak a Magyar Rádióban (a Magyar Rádió „A mikrofonnál Kroó György” címmel több kötetben kiadta elhangzott kritikáit). Népszerű ismeretterjesztő rádiós sorozata volt a „Hallgassuk együtt!”, az Élet és Irodalom hetilapban 1964-1996 között mintegy 240 írása jelent meg többnyire kortárs magyar művekről. Stílusát egyedülállóvá és a mai zenekritikusok számára mértékadóvá tette közérthetőséggel párosult szakszerűsége, valamint a zene iránti szeretete és tisztelete, ami minden szavából sugárzott.
1949-ben került hegedűsként a Zeneakadémiára Rados Dezsőhöz (1891-1974) hegedűtanárhoz, akinél három évig tanult, majd 1951-ben az akkor alapított zenetudományi tanszakra iratkozott be. Zenei ambíciói itt bontakoztak ki, egy sor legendás professzor, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Bartha Dénes, Molnár Antal, Gárdonyi Zoltán irányításával és inspirációjának hatására. Különösen szoros kapcsolat fűzte Szabolcsi Bencéhez, aki szinte benne találta meg a háborúban elvesztett fiát, míg Kóró a tanszék vezetőjében új, szellemi apára lelt. 1957-ben, friss diplomával a zsebében kezdte meg azt a pályát, amelynek egy-egy szelete is teljes embert kíván.
A Rádió zenei főosztályának szerkesztőjeként, majd rovatvezetőjeként megszervezte és virágzó rádiós műfajjá tette a zenei népművelést, haláláig szerkesztette, illetve alkotta sikerrel sorozatait (a legismertebbek: A hét zeneműve, Hallgassuk együtt), felelős szerkesztője volt a Rádió zenei magazinjának, az Új Zenei Újságnak, amelyben évtizedeken át, hétről hétre a legfontosabb hangversenyekről biztos ítélettel, a tehetség iránti nyitottsággal és lelkesedéssel mondott kritikát (zenekritikáiból két kötetben jelent meg válogatás, 1981-ben és 1999-ben).
Szinte megszakítás nélkül írt. Könyvei, cikkei a zenetörténet különböző korszakaival foglalkoznak: Schumann, 1958; Berlioz, 1960; Bartók színpadi művei, 1962; A ,,szabadító” opera, 1966; Wagner, 1968; Bartók-kalauz, 1971; A magyar zeneszerzés 25, illetve 30 éve, 1971, 1975; Rácz Aladár, 1979; Kóró – Wagner-tanulmányok, 1983; Az első zarándokév – Liszt-tanulmány, 1986, Szabolcsi Bence I-II, 1994).
Nem volt szobatudós. Széles érdeklődése, lenyűgöző nyelvtudása, zene, színház, irodalom, képzőművészet gyors és rendkívül intenzív befogadása arra tette alkalmassá, hogy fontos összefüggésekről, nagy témákról gyakran nyilatkozzon meg. Műfaji határok nem léteztek számára: a legbonyolultabb dologról tudott élvezhető rádióelőadást készíteni, s egy látszólag egyszerű kérdés hatalmas tanulmányra serkenthette.
Zsigereiben érezte a zenét, s élményét írásban, szóban egyaránt maradéktalanul át tudta adni. Ez volt megejtően szuggesztív tanításának legfőbb titka (1961-től zenetörténet-tanárként, 1972-től haláláig a zenetudományi tanszak vezetőjeként). Kulcsa volt a lélekhez, az a bizonyos ,,hatodik érzék”, amelynek segítségével mélyebbre pillantott másoknál. Generációkat tanított, nemcsak a zenetudományi tanszakon, hanem – hangszeres muzsikusokat – általános zenetörténeti óráin is. Tanítása a különlegesen ihletett interpretáció izzásában vált költőivé, amelyet maradandóan égetett be tanítványai szívébe. Kitüntetései: Erkel-díj (1963), SZOT-díj (1970), Széchenyi-díj (1995).
A magyar zenei élet legalább négy területén – kritikusként, zenei népművelőként, történészként, a zenetudományi iskola vezetőjeként – meghatározó személyiségként maradandót hagyott hátra. Zeneszerző és előadóművész megtanulta érteni és értékelni a Kroó György kitüntető jellemzéseit, töprengéseit, szeretettel fogalmazott fenntartásait.
A zenei közügy szolgálata, s e szolgálat „magántudós” attitűdje Kroó György életfilozófiája volt. Ebben, mint annyi másban, Szabolcsi Bence volt a példaképe, de jószerivel túlment mesterén. A szolgálatot számtalan csatornán, következetesen, főhivatásként művelte, miközben a szorosabban vett tudományos munkát a „gentleman scholar” magánügy-szférájába terelte.
Művei: Robert Schumann (1956), Hector Berlioz (1960), A kékszakállú herceg vára: Balázs Béla (1960), Bartók Béla színpadi művei (1962), Muzsikáló zenetörténet I (1964-1973), A „szabadító opera” (1964), Richard Wagner (1968), Zene és műveltség (1970), Bartók kalauz (1971), A magyar zeneszerzés 25 éve (1971), A magyar zeneszerzés 30 éve (1975), Rácz Aladár (1979), Un musicien hongrois d’aujourd’hui: György Kurtág (1979), Data on the genesis of the Duke Bluebeard’s Castle (1981), A mikrofonnál Kroó György: Új Zenei Újság, 1960-1980 (1981), Heilawâc avagy : Négy tanulmány a Nibelung gyűrűjéről (1983), Az első zarándokév : Az albumtól a suite-ig (1986), Szabolcsi Bence (1994), A mikrofonnál Kroó György, 1981-1997 (1998),. Új zenei újság, 1981-1991 (2011, Zenei panoráma: Kroó György írásai az Élet ésIrodalomban, 2011.
Sírja a Farkasréti izraelita temetőben a J-9-5 alatt található.
Radó Vilmos, születési és 1881-ig Roth Vilmos (Felsővadász, 1847. április 23. – Budapest, 1919. december 9.) képzőintézeti tanár, ifjúsági író. Középiskolai tanulmányait az egri cisztercitáknál végezte, majd a tanítóképző-tanfolyamot az érseki líceumban, ahol tanítói oklevelet nyert. Tanulmányainak befejeztével több évig tanító (Eger, Békés, Óbuda) és nevelő működött a fővárosban. 1874-ben pedig a Budapest II. kerületi állami tanítóképző-intézetben a magyar és német nyelv és irodalom rendes tanárává. 1873-ban ugyancsak a kormány megbízásából Észak-Németországban járt; 1877-1878 között Olaszországot utazta be, ezt a Fővárosi Lapokban írta le. A Budapesti Kereskedelmi Akadémiában az 1883-84. iskolai évtől német nyelv bejáró tanára működött. Cikkei az 1860-as években a Freie pädagogische Blätterben, majd a Pester Lloydban és a Néptanítók Lapjában jelentek meg. Önálló ismert ifjúsági művei: Vámbéry Ármin utazásai Ázsiában az ifjúság számára átdolgozta. Bp.: Eggenbegger, 1883.; Robinson Crusoe története. Az eredeti elbeszélés nyomán gyermekek számára. 2., jav. kiad. Bp.: Eggenberger, 1893.; Gróf Benyovszky Móricz élete és kalandjai. Az ifjúság számára. 2., jav. kiad. Bp.: Athenaeum 1903.; Magyar népmondák az ifjúság számára. Ébner Lajos képeivel. Bp.: Lampel, 1890.; Ujváry Miklós, a magyar Robinzon. Elbeszélés a serdültebb ifjúság számára. Bp.: Athenaeum, [1899]. Ezeket a munkáit 2013-ban adták ki utoljára.
Ritter Aladár: A riporterkirály szenzációi. In.: Mai Nap, 1990. 2. 10. jan. 12. p. 19.: ill.