Heves megye és Eger zsidó lakosságának létszáma elsősorban az elköltözések miatt a két világháború között nagyban csökkent. Részben ez, részben az átlagéletkor növekedése, a gyermekhalandóság csökkenése, az urbanizáció okozta, hogy a megyében a zsidó vallású gyerekek száma is jóval kevesebb lett. Az 1930-as években már csak 6, 1944-ben, a holokauszt előtt mindössze 3 zsidó elemi iskola működött a megyében: 1-1 Egerben, Hevesen és Tiszafüreden. Az iskolaköteles gyerekek száma radikálisan csökkent, míg 1881-ben 2030, 1893-ban 2.210, 1925-ben 527, 1928-ban pedig már csak 201 fő.

A zsidó elemi iskola az egri zsidó gyerekek életbe indulásának alappillére volt. A visszaemlékezők meleg szavakkal említik tanítóikat. 1923-ban az egri izraelita népiskola tanítói voltak: Biedermann Adolf (1860-1930), Biedermann Olga, Komlós Dezső (1897-1934) igazgató tanító, Korányi József (1878 – 1944).

Iskolai előadás 1931-ben, középen Korányi József tanító

„Korányi József elemi iskolai igazgató tanító 1895-ben született Pereden. Tanítói oklevelét Budapesten nyerte. Eleinte Tolna megyében működött, 1921-ben került Egerbe, ahol 1932 óta igazgatója az egri izraelita elemi népiskolának. A világháborúban szerb, orosz, albán frontokon harcolt 42 hónapig, háromszor sebesült. Mint hadnagy szerelt le. K. cs. K. és seb. É. Tulajdonosa. A város társadalmi életében tevékeny részt vesz, számos egyesület vezető tagja. Neje Friedmann Rózsi.”

Ebből az időszakból az egri iskolákról, ott töltött éveikről már számos visszaemlékezés áll rendelkezésünkre:

Dr. Csank István (Eger, 1925. október 25. – Eger, 2018. február 16.) ügyvéd, jogtanácsos: „Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bár a ciszterekhez jártam, de volt zsidó osztálytársam: Lenkei Lajos, az édesapja pedig vitéz dr. Lenkei. Lajos [Dezső] orvos, aki az I. világháborúban megkapta a vitézségi érmet, de nem használta a címet, 1933-38 között erre abszolút nem volt szükség. Hogy valaki milyen ember, ért-e a szakmájához, ez volt a lényeges, teljesen mindegy volt, hogy katolikus, vagy baptista, a vallása nem számított. Lenkei Lajos volt az az osztálytársam, aki anyanyelvi szinten beszélt németül és angolul, azon kívül héberül írt-olvasott, latinul az természetes volt egy ciszter gimnáziumban. Elsőtől kezdve tanultuk a latint, kis negyediktől. Az osztályfőnökünk hihetetlen egy latintanár volt, latinul beszélgettünk az órákon.

A jogon abszolút nem volt probléma a latin. Pécsett, a szigorlaton a tanáromnak el kellett mondani, hol tanultam meg ilyen jól latinul. A gimnáziumban később már szakosodtunk, franciát vagy görögöt lehetett választani, Lali ógörögöt választott. Jeles rendű volt, egy kettese volt csak, nem tudom, miből. Hittanórára a rabbihoz járt, igazolást kellett hoznia, mint hithű zsidónak. Akár mint magyart, akár mint diákot, csodáltam. Nagyon rendes, okos gyerek volt, legfeljebb egy kicsit lustácska, testnevelésből mindig gyengélkedett. Lenkei Lajos a holokauszt áldozata lett. A cisztereknél van egy I. világháborús márványtábla, Pro Patria felirattal, az I. világháborúban elesettek neveivel. A II. világháborúhoz Lenkei Lajost felírattuk a hősi halottak táblájára, az osztály úgy határozott. Nagyon derék ember volt. Minket nem zavart a sárga csillag, egyetemisták voltunk, lázadók.”

Klein Tibor (Izrael): „Gyermekkorunk – az 1924/25-ös korosztály gyermekkora – minden különösebb esemény nélkül telt el. Az Újvilág-utcai négyosztályos zsidó elemi iskola [ma dr. Hibay Károly utca 7., óvoda] üvegház volt a zsidó gyerekek számára, megvédte őket a külvilág inzultusaitól. Nem mondhatnám, hogy tanítóink zsidó nemzeti öntudatra neveltek bennünket, de az bizonyos, hogy az iskolában sajátos zsidó nevelő szellem uralkodott. Kísérleteztek a héber nyelv tanításával is, de nem tartozott az iskola nevelő és oktató céljai közé semmi, ami a megújhodó Erec Jiszraellel („Izrael földje”) cionista eszmével volt kapcsolatos. Talán ennek az ellenkezője volt igaz. A jobbnál jobb tanítók, akiknek minden gondjuk a rájuk bízott gyermekek testi-lelki fejlődésének biztosítása volt, mindent elkövettek, hogy a magyar néppel, történelmével és nemzeti törekvéseivel való azonosulás érzését belénk plántálják.

Dr. Róth Emil főrabbi hivatalba lépése lényeges változást jelentett a nevelésben. A zsidó ünnepeket Erec Jiszraellal való élő kapcsolat jegyében ünnepeltük gyönyörű héber dalokkal, az ünnep nemzeti jelentőségének megismerésével, a szívet-lelket gyönyörködtető történetekkel, amelyekből a főrabbi kifogyhatatlan volt. Mindez a tanítási időn kívül folyt az „Óhel Sém” Talmud Tóra Egyesület termében.

Ohel Sém

Nem ritkán került emiatt sor súrlódásokra, az iskola igazgatósága és a főrabbi között. Az „Ohel Sém” volt a különböző korú ifjúsági csoportok otthona. Sokféle játéklehetőség, kis könyvtár állott rendelkezésünkre és – ami a lényeg – ott talált lehetőséget társadalmi és kulturális tevékenységre az ifjúság, amely minden alkalmat kihasznált, hogy együtt örüljön, együtt szórakozzon, együtt tevékenykedjék. A cionista meggyőződésű ifjúsági vezetőknek, a madrichoknak köszönhető, hogy egyre több kis csoport szerveződött kimondottan cionista programmal.

A negyedik elemi elvégzése után szétszéledtünk a különböző állami középiskolák között. A társadalmi kapcsolat azonban megmaradt közöttünk az Epreskertben, az Érsekkertben, a Rókus-temetőben folytatott játékok és főleg az uszoda révén. Az úszósport népszerű volt a városban, különösen a zsidó ifjúság körében.

A zsidóellenes törvények életbeléptetése nyomán a zsidó ifjúság a szakmai képzés felé fordult. Ez a körülmény egyre szorosabbá tette a különböző társadalmi rétegek közötti kapcsolatot. A közös zsidó sors tudata egyenlőséget, kölcsönös megértést és közös tevékenységet teremtett az ifjúság körében. A kívülről jövő elnyomás és a belső összetartás tudatos cionista szervezkedést eredményezett, habár minden szervezett mozgalmi keret nélkül.”

Koltai Istvánné Friedmann Anna (Budapest): „A zsidó elemibe jártam. Engem fölvettek korábban az elemi iskolába. Anyukám megfogott, és elvitt beíratni az iskolába. Előttem van az a nap, éppen esett az eső. Mikor Biedermann [Adolf] bácsi meglátta, hogy ki vagyok, azt kérdezte, „Miért hozta ezt a gyereket? Még nincs hat éves”. Nem töltöttem be még a hatot, mert novemberi vagyok, és szeptemberben kellett már iskolába menni. S akkor mondta anyukám, hogy de vegye már föl, ezek tudnak! Biedermann bácsi addig hallgatta a sirámainkat, míg fölvett. De mondta, hogy ő nem bánja, mert tudja, hogy a Friedmann gyerekek mind okosak. Nagyon jól tanultunk mind a négyen. Az órán nekem állandóan lökődött ki a kezem, mondták, hogy ezt kéne tudni, akkor én már jelentkeztem. A barátnőim mondták később is, hogy „Te mindig tudtál, de borzasztó voltál!”. Nem bírták elviselni, de súgni súgtam. Egyetlenegy barátnőm van, aki általános iskolában is barátnőm volt, őt szoktam hívni most is.

Koltai Istvánné Friedman Anna (1915-2006) a nővéreivel

Utána jött a polgári és ott mindnyájan ingyen tanultunk. Én még zongorázni is tanultam öt évig, úgyhogy igyekeztünk. A Piri szintén tanult valamit. Én nagyon szerettem volna tovább tanulni, mert nagyon jó hallásom volt, és egy magántanár tanított. Mikor a polgáriba jártam, a polgári iskolában lehetővé tették, hogy betartsam a vallási szokásokat. Szombatonként megkérték a nem zsidó gyerekeket, hogy legyenek szívesek beírni az ellenőrző könyvbe, hogy milyen órák lesznek meg ilyenek. Volt egy Tóth Piroska nevű barátnőm, illetve iskolatársam, az írta fel nekem a leckét, amit jövő héten kellett írni, de nekünk szombaton nem lehetett [írni]. Nem is annyira a papa vagy a mama várta el, hogy ne írjak szombaton. Ez inkább a hitközségtől jött. És az iskolák nem voltak antiszemiták ebben. Volt megjegyzés, de mindent lehetővé tettek, és én simán bementem szombaton a polgári iskolába elsőtől negyedikig, és nem írtam.

Magyar zászló című előadás a polgári iskolában – 1929
(Koltai Istvánné családi albumából)

Minden testvérem elvégezte a négy polgárit. A legidősebb nővérem, Piri még két kereskedelmit is végzett. Kereskedelmi felsőbb iskola volt, apácák tanítottak. És az nagyon drága dolog volt. Ha valaki akart irodába menni, akkor, mint a nővérem is, két kereskedelmit járt, és mehetett alkalmazottnak.”

Kroó György (Budapest, 1926. augusztus 26. – Budapest, 1997. november 12.) „A tankönyvekhez sok személyes emlékem is fűződik. Az idő tájt például – az egri Dobó István Gimnáziumban, ahová jártam – számos latin nyelvtani szabályt együgyű, de hasznos rigmusokban rögzítettünk. Sok ilyen iskolaverset mindmáig megjegyeztem. egyik ilyen ,,fújóka”, amelyet álmunkból felriasztva is tudnunk kellett, valahogy így: „axis, callis, caolis, ensis, fustis, orbis, pulvis, lapis…” stb. Muszorgszkij egyik szép dalában egy papnövendék bifláz ilyen vagy hasonló szabályokat, miközben a pópa leányának bájain jár az esze. Valahányszor ezt hallom, mindig visszacsöppenek egykori latin óráinkra. Ha nem is voltam is papnövendék, ugyanígy fújtam mondókáinkat. A latinnal egyébként nemegyszer meggyűlt a bajom. Nem mintha nem ment volna, sőt éppen az volt a baj, hogy túlságosan is jól ment. Tanárunknak, akit egyébként tiszteltem, szerettem, valahogy az a gondolata támadt, hogy az úgynevezett Aczél-puskákból készülök, s minden bizonnyal iskolatársaimat is én látom el munícióval: fordításszövegekkel. Az ezeket tartalmazó kék füzetecskéket ugyanis könyvesboltjainkban is meg lehetett kapni. Értelmes diák persze nem használt ilyet, hiszen e jellegzetesen szolgai fordításokat bárki azonnal fölismerhette. A feltételezés azonban a matúráig tartott… Akkor is „szigorított” latin érettségire küldtek, gyanítva, hogy társaim rólam írták le dolgozatukat. Ma már megvallhatom – elnézést, tanár úr -, segítettem. De puskaügyekben csakugyan vétlen voltam.

Akadt néhány kivételes tanárunk. Közülük talán első helyen kell említenem dr. Janák Viktor († 1948) gimnáziumi igazgató történelemtanárt. Csak a háború után tudtam meg, hogy baloldali is volt, diákként csupán azt tapasztaltam, hogy igen korrekt, tisztességes és szinte hősiesen igazságos ember. 1939-ben, a felszított antiszemita légkörben például nekem ítéltette az iskola régi alapítású, a legjobb magyartörténelem-tanulót megillető díjat. S akkoriban nem kis bátorság kellett ehhez. A kitüntetés önbizalmat adott, s azt is elhitette velem, hogy mégis a szorgalom, a képesség és a tudás számít, nem csak a származás. Janák tanár úrtól tanultam meg azt is, hogy hogyan kell egy tu­dományágban konkrétnak lenni. Őt sohasem lehetett mellébeszélésen rajtakapni. Fölrajzolta a történelmi folyamatokat, megmutatta a históriai, ideológiai mozgá­sok értelmét, s mindig tényekből építkezett. Tudnunk kellett, hogy hol, mikor, mi miért történt, s hogy a világban igenis pontosan lehet tájékozódni. Tőle tanultam meg, hogy mi a kronológia. Hogy a történelem nem parttalan eseményáradat, hanem ezeket az eseményeket rendbe lehet állítani, s akkor áttekinthetőek lesznek, és különféle tanulságokkal is szolgálhatnak. Akkor még nem tudtam ezt, persze, így megfogalmazni, de azt, hogy végül zenetörténész lettem, dr. Janák Viktor gondolkodásmódjának is köszönhetem. Amikor évek múlva Szabolcsi Bence zenetörténeti előadásait hallgathattam, ez a korai szemléleti stúdium lett a hátországom.”

Novák Imre (1925), Izrael: Ózdról költöztek 1935-ben Egerbe, hogy a három gyerek iskoláztatását megoldják. „Nővéreim letették a különbözeti vizsgát, latin, talán matematika, ahhoz, hogy bekerülhessenek az Angolkisasszonyok gimnáziumába. Antiszemita megnyilvánulás volt a dupla tandíj, ev. ref. 50 %, zsidóknak dupla tandíj, két testvérem járt oda, meg voltunk áldva a tandíjakkal, így négyszerest kellett fizetnünk.

A Novák család

Én magam a Dobó István Gimnáziumba kerültem, nem szerettem tanulni, nem voltam jó tanuló, utáltam a nyelveket, főleg a latint, ez minden vonalra kihatott. A matematikát, fizikát szerettem, a latin agyonütötte bennem a kíváncsiságérzetet, ami egy gyereknek okvetlenül a tulajdonában kell lennie. A gimnáziumban a mi osztályunk volt a legnépesebb zsidó osztály, Tízen voltunk zsidók, jelenleg hárman élünk még belőle, én, dr. Tardos László és Galambos György.

A Cisztercita Főgimnázium ma Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium és Kollégium<

A cisztercita gimnázium volt a másik, ott igenis volt egy zsidó tanuló, Lenkei Lajos, dr. Lenkei [Dezső] főorvosnak a fia, akik Ózdon éltek. Mi barátok voltunk. Hogy került Lali a cisztercitákhoz, ez egy érdekes mese, tőlük hallottam, az történt, hogy a Lenkei Lali apja utazott fel Budapestre gyorssal. Füzesabonyban, ahol a vonatra felszállt a cisztercita rend főnöke ugyanabba a fülkébe. Ahogy elhelyezkedett, kiderült, együtt jártak iskolában, nem látták egymást hosszú ideje, ez egy rendkívüli alkalom volt. Dr. Lenkei megkérdezte, hogy miért nem vesznek fel zsidó tanulókat a gimnáziumba. A rendfőnök azt válaszolta, hogy ennek az az oka, hogy nem jönnek hozzánk, mennek az állami gimnáziumba. Dr. Lenkei: „De én szeretném, ha az én fiam oda járna, Rendfőnök: – Nincs akadálya, szeptembertől kezdve felvehetjük.” Lalival a kapcsolatot tartottam, mert ő itt lakott a nagymamájánál Egerben. Lali eltűnt, nem tudom, hol.” (Dr. Tardos László szerint: „A németek bevonulása után Budapestről haza szeretett volna utazni, de a Keleti pályaudvaron igazoltatták és letartóztatták, onnan Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza.”)

  1. Tardos László orvos, farmakológus (Eger.1925): „A zsidó elemi iskolába jártam 1931-től négy évig, ott volt egy Korányi nevű tanító, aki egyben az igazgató is volt, ő tanított szokás szerint négy évig a zsidó alapokra, az egy koedukált osztály volt, 20-22 voltunk egy osztályban, voltak még olyan gyerekek is, akik nem tanultak tovább. Emlékszem Klein Tibi nevű osztálytársamra, ő cukrásztanuló volt, de a legtöbben vagy gimnáziumba, vagy polgáriba mentek, senki sem járt héderbe [zsidó elemi iskola], tehát a jellegzetes zsidó dolog, ez nem volt.

Önképzőkör: minden nagyobb gyerek beletartozott, volt az iskola mellett egy nagy terem, ott jöttünk össze, zenéltünk, az iskola mellett volt a kultúrház, ott jöttünk össze, szerepeltünk purimkor, énekelgettünk, pingpongoztunk, tartalmas életet éltünk, aminek a rabbi volt a vezetője, ez egészen a gettóig fennállt.”

Purimi ünnepség 1930-1931 körül<A Klein-Lőw család albumából)

A gimnáziumban öten, vagy hatan voltunk zsidók. Gottreich maga volt a csoda, nem tudom honnan települt be a család, az apja órás volt, és az anyja is és volt egy húga, végtelenül szegény emberek voltak, nem is tudom, miből éltek. Laci rendkívüli tehetséges volt, egy kis, alacsony, vézna gyerek, hihetetlen szorgalma volt, az első padban ült, Galambossal. Hihetetlen memóriája volt, tudta a latin szavakat, ahogy a szótárban volt, megmondta, hogy melyik oldalon van a szótárban az a szó, még a tanárok is tisztelték.

Mi voltunk a legrosszabb tornászok, Gottreich, Galambos és Tardos, volt egy Berecky [Lóránt] nevű tornatanárunk, az ordított velünk. Gottreich a másik századba került, Pestre, úgy menekült meg. A háború után beiratkozott a Tudományegyetemre, magyar- történelem szakra, a Rákóczi-kor legjobb magyar ismerője volt, elég korán meghalt, az ötvenes években. Heller György, neki kiváló ügyvéd [Eger, 1885 – Auschwitz, 1944. június 12.] volt az édesapja. Ő is nagyon jó tanuló volt, a másik században, keresztény anyja volt, jó kapcsolatai voltak, úgyhogy őt egy nagy magyar színész bújtatta. Őt még a háború alatt a Közgazdasági Egyetemre felvették, egyedül az osztályunkból. Amikor a háború után visszajött, nem találta a helyét, beiratkozott az egri jogakadémiára, majd kiment Amerikába, ott az ügyvéd nagybátyja irodájában dolgozott, a hetvenes években hunyt el.

Jungreisz Ervin<

Iskola- és osztálytársaim: Jungreisz Ervin, [Prof. Erwin Ascher Shraga Jungreisz (Dovalovo, 1926. jún. 16. – Jerusalem, 2015. szeptember 16.)] ugyanabban az üzlethelységben volt az apjának üzlete. Egerbe járt iskolába, egy évvel alattam, annak az alattam levő osztályba, amibe Kroó György, aki a Zeneakadémián volt tanár. Jungreisz Ervin [The Hebrew University of Jerusalem] neves kémiaprofesszor lett.

Lőw László és Lili nővére a harmincas években<

Lőw Laci, [Lőw Nándor nyomdaigazgató fia] kiment a háború után Amerikába, volt az a mentőakció, nagy pénzekért kaptak útlevelet, Laci kiment 1947-ben, Kertész Gyuri az utolsó repülővel akart Amerikába menni, fel is szállt a repülőre, de az Izraelbe ment. Rögtön bevágták katonának, aztán ott is maradt. Preszler Pista, patikus volt, ő kiment Kanadába, ők fölöttem jártak, Dancz Pali, az ő apja is borkereskedő volt.

Libor Oszkár (Mezőcsát, 1925 – ? 2017. ápr. 14.) sem volt egri, mezőcsáti volt, de elsőtől kezdve velünk járt gimnáziumba, a másik században volt, visszakerült, hazakerült, beiratkozott az egyetemre, feleségemnek volt évfolyamtársa, végül is a kémia [tudományok doktora, MTA tag], technológia tanszéken lett professzor. Novák Imre volt egy darabig az osztálytársam, valamikor a harmadik gimnáziumtól, aztán ő kimaradt, nem járt velünk, az édesapja a vasútnál volt főnök, a Novák bácsi nagyon helyes ember volt. Imrének volt két ikertestvére, ők is nagyon helyesek voltak, a szülők elpusztultak, csak Kati jött vissza. 1945-ben beiratkoztam az orvosi egyetemre, mindegyik feljött Pestre, Kertész beiratkozott kémiára, Heller is, Galambos gyógyszerész lett, Gottreich a tudományegyetemre.”

A korszak kezdetén az egri ciszterci főgimnázium tanulói között már csak átlagosan 4 % volt a zsidó tanulók létszáma, ritkaság volt, hogy zsidó tanulót felvegyenek. Ebben az időszakban is inkább a főreál, illetve későbbi nevén a Dobó István Gimnáziumban tanultak a zsidó fiatalemberek. A jómódú családból származó lányok az Angolkisasszonyok gimnáziumába kerültek, a szegényebbek a polgári iskolába jártak, illetve a felsőkereskedelmi iskolába.

Lányosztály az Angolkisasszonyoknál

A megye zsidó fiataljainak a felsőfokú oktatásban való részvételéről keveset tudunk, a jogi és orvosi egyetemeken kívül elsősorban a kereskedelmi akadémiát látogatták. Az 1920-ban életbe lépett numerus clausus számukra is cezúrát jelentett, megnehezítette a továbbtanulást. A megye nagyobb településein mozgalmat indítottak a külföldön tanuló szegény diákok számára gyűjtést rendezve. Az Egri Izraelita Nőegylet 50 hallgatót ruházott fel az 1923. évi hanukai ünnepségén összegyűjtött pénzből, illetve külföldön tanuló diákokat támogattak, majd 1924-ben a hitközségi elnök vezetésével alakultak meg a Központi Zsidó Diáksegítő Bizottság helyi bizottságai.

Az Egyenlőségben jelent meg a következő szívszorító tudósítás kilenc egri zsidó fiúról, „Kilenc egri zsidó fiú szállt fel az elmúlt szerdán a vonatra, öt prematurandus, két benematurandus és két maturus. A középiskola kiadta nekik a végbizonyítványt s a becsvágy, a könyv örökölt szeretete tovább serkentette a kilenc zsidó fiút. A Haller-féle törvény elűzte őket a magyar egyetemekről, s az egri zsidó fiúknak emiatt el kell menniök Padovába, ahová régebben csak a háború vetette el a szegény nép fiait. Nyomorgó, szegény, kis zsidó családok fiai vágtak neki a nyomornak, és bizonytalanságnak. Az egyik jelesen érett diáknak öt kistestvére van, és az apja, aki fuvaros, eladta az egyik lovát, amellyel kenyeret keresett a családjának. Inkább kevesebb ló és kenyér, csak a fiú tanulhasson! A vonatnál a családokon kívül ott voltak a búcsúzó diákok tanárai is, akik könnyes szemmel váltak el tehetséges növendékeiktől. A szukkoti istentiszteleten búcsúztak el a vándorútra induló diákok a templomtól, az egri zsidóságról. Valamennyit felhívták a tóra elé és Schweiger Lázár főrabbi meleg hangú, atyai beszédben áldotta meg őket nagy útjuk előtt.”

Felhasznált irodalom:

Az 1925-ös, 1928-as adatok az Alispáni jelentések adatai alapján. 1925. 5 l. 1928. III. 3 l.

Breznay Imre: Az Egri Kaszinó százéves története: 1833-1933. Eger: Egri Ny. 1934. p. 128.

Egri zsidók. 1975. https://archive.org/details/nybc314187/page/n177/mode/2up

Hevesvármegyei ismertető és adattár / fel. szerk. Ladányi Miksa. Bp.: Magyar Városok Monográfiája Kiadóhiv., 1936. p. 536.

Kovács Alajos: Eger város népességének fejlődése és összetétele. In.: Magyar Statisztikai Szemle. 1933. 11. 5. p. 284.