Egri zsidó polgárok

             Az egri zsidóság igazi tragédiája a német megszállás után következett be.

Kertész Lilly 1954-ben Izraelben

Kertész Lilly, Izrael: „Annak idején az európai zsidók egy részét már elérte a szörnyű végzet. A kör egyre szűkült és a körön belül élő zsidók régi normális é1etükből kizökkenve, rémülten szemlélték a körön kívüli eseményeket. Ahová a német csizma betette a lábát, ütött a zsidók utolsó órája. Jöttek, egyre jöttek a hírek: deportálják a zsidókat. Csecsemőket lábuknál fogva a falhoz verik. Agyonlövik a zsidókat. Fiatal lányokat a frontra visznek, a katonák szórakoztatására. Hallottuk, amint a szülők, ismerősök suttogtak rémültre kerekedett szemekkel, de mi, a fiatalság, ha fülünk fel is fogott valamit a rémséges hírekből, nem engedtük, hogy agyunkig eljussanak, és ott megtelepedjenek a szörnyű hírek és a félelem. Olyan távolinak tűnt nekünk a borzalmak színhelye, mintha nem is néhány kilométer, hanem néhány világrész választana el tőle. Fájt a szívünk zsidó testvéreinkért, de arra egy percig sem gondoltunk, hogy ez velünk is megtörténhet.”

Cserépfalvi Imre

Cserépfalvi Imrét és családját a német megszállás Budapesten érte, barátai figyelmeztették, hogy rajta van a letartóztatandók listáján, ezért rögtön elmenekültek a lakásukról, majd barátaik irataival Egerbe utaztak szüleihez. „Így érkeztünk meg Füzesabonyba, s ott átszállva Egerbe, ahol minden csendes volt, már beesteledett. Lovas kocsival mentünk be a városba. Szüleim rendkívül megörültek váratlan érkezésünknek. Igyekeztünk vidámnak mutatkozni, és csak vacsora után kezdtük óvatosan elmondani az eseményeket. Másnap reggel édesapám kint járt a városban, és azt tapasztalta, hogy a német megszálló csapatok már Egerbe is megérkeztek. Nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan ide is eljutottak, így elhatároztam, hogy kimegyek, és megnézem az utca képét. Nem sokat kellett mennem, máris menetelő német alakulatokkal találkoztam, énekelve haladtak át a városon.

Cserépfalvi Imre feleségével és szüleivel Egerben 1942-ben

Ezután már nem maradt más számunkra, mint innen is továbbmenni. Kis tanácskozásra felkerestem dr. Sándor Imrét. Ő azt ajánlotta, hogy a feleségem és a két gyerek utazzék el az Egertől 12 kilométerre levő kis faluba, Szarvaskőre, amely az egriek kedvenc pihenőhelye volt, ahová Pestről is gyakran jöttek nyaralók. Nem tűnne fel, ha odamennénk. Megadta egyik páciensének, Punya Lőrinc földművesnek a címét, aki – mint mondta, – nagyon tisztességes, kitűnő ember.

A feleségem a két gyerekkel azonnal elutazott Szarvaskőre, én pedig a délutáni vonattal visszamentem Budapestre. Nagyon nehéz szívvel búcsúztam el öreg szüleimtől, nővéremtől, mert éreztük, hogy vészterhes idők következnek, ami pár hónappal később tragédiával is végződött. Szüleimet ekkor láttam utoljára: 1944 júniusában a magyar hatóságok sorstársaikkal együtt átadták őket a német megszállóknak és Auschwitzban mártírhalált szenvedtek.” Cserépfalvi Imre és családja megmenekült, néhány jóérzésű pesti keresztény barátjuk segítsége jóvoltából. 

1944. március végén bevonták a zsidóktól a telefonokat, a 630 telefonállomásból 87, 14 % volt zsidó tulajdonban.

A Belügyminisztérium áprilisban rendeletben adta ki a helyi rendvédelmi szerveknek, hogy a baloldali pártok, a szakszervezetek vezetőit, illetve az őket támogató zsidó személyeket vegyék őrizetbe, onnan pedig a Budapesti toloncházba szállítsák őket, ez az egyes településeken meg is történt. A megyében megjelenő újságok, elsősorban az Eger napilap közölte nemcsak a zsidóellenes rendeleteket, hanem a rendeletek megszegői ellen hozott intézkedéseket.

Az egri ortodox hitközség elnökét, dr. Fischer Lajos ügyvédet, a hitközség alelnökét, több kereskedőt és értelmiségit 1944. április 4-én a budapesti toloncházba internálták. Dr. Fischer Lajos internálásának megokolása az volt, hogy az árvízkárosultakat csak öt pengővel, a cionistákat viszont több ezerrel támogatta, azon kívül házában bérelt helységet a szociáldemokrata párt, ezért dr. Zsákay rendőrkapitány szélsőbaloldalinak titulálta. Fischer ekkor 54 éves volt és valószínűleg fogalma se volt róla, hogy számos ingatlana egyikét éppen ki bérelte, ráadásul magas első világháborús kitüntetései miatt deportálni sem lett volna szabad. 

A minél teljesebb nyilvántartás és kitelepítés érdekében a német hatóságok rendelettel kötelezték a Magyar Zsidók Központi Tanácsát, hogy kérdőíveken írassa össze a magyarországi hitközségek adatait.   

Eredeti karton (MILEV gyűjteményében)

Egerben két hitközség működött, a status quo és az ortodox. 1944. április végén az egri status quo hitközség létszáma 748 fő volt, az elnök Polát sík Jenő nagykereskedő, a rabbi dr. Rácz Zoltán volt. Ugyanekkor az ortodoxok elnöke dr. Fischer Lajos ügyvéd volt, rabbija Scheiber Simon és fia Mór (1885-1944), jegyzője Balázs Dezső. A hitközség teljes létszáma 519 fő volt.

Dr. Hedry Lőrinc főispán és dr. Szabó Gyula alispán 1936-ban

Április folyamán országszerte sorozatosan megtörtént a nem megbízhatónak tartott megyei vezetők, főispánok leváltása. Heves megyében 1944. április 29-én a tizenhét éve hivatalban lévő dr. Henry Lőrinc főispán felmentését kérte. dr. Horváth Árpád korábbi Gömör-Kishont vármegyei alispáni tisztét töltötte be, csak június 5-én iktatták be ünnepélyesen tisztébe Imrédy Béla közgazdaságügyi miniszter jelenlétében. Így a zsidókkal kapcsolatos intézkedések megtétele a megyében elsősorban dr. Szabó Gyula (1897-1973) alispánra és dr. Sziberth Andor vármegyei aljegyzőre hárultak. Sorozatban jöttek a zsidók életét korlátozó rendeletek, amelyek a három helyi újságban is megjelentek. Elsősorban a megyeszékhely újságjaiban, az Egri Újság, Györgyösi Újság és a Hatvani Néplapban tudósított rendre.  Április5-én jelent meg az egri rendőrkapitány felhívása a rádiókészülékek 48 órán belüli beszolgáltatási kötelezettségéről.

Kertész Lilly: „A rádióban naponta többször is újabb és újabb zsidókat gyalázó, és jogaikat korlátozó rendeleteket közöltek. A bemondó szinte csámcsogó élvezettel olvasta a gyalázkodó szavakat. Olyan pátosszal, mint egy szavalóművész a dobogón. Iszonyatos volt hallani, de kénytelenek voltunk. Ismernünk kellett az új „törvényeket”: Zsidók számára a színházak, mozik, minden szórakozóhely látogatása tilos. Az utcán csoportosan nem járhatnak, kettőnél több már csoportot jelent. Keresztény kereskedő az üzletében zsidót nem szolgálhat ki. Majd ezt módosították: zsidó keresztény üzletbe be nem léphet. Minden nap valami új, valami más.

Ezek után rátették kezüket a zsidó vagyonra: mindennemű értéktárgyat be kellett szolgáltatnunk. Ékszerből csak a sima karikagyűrű maradhatott meg. Lefoglalták a zsidók tulajdonát képező gyárakat, üzemeket. Zárolták a széfeket, bankszámlákat, tulajdonosuk csak ezer pengő készpénzt jogosult megtartani függetlenül attól, hány bankszámlája volt. A lakásban nem tarthattak értékes képet, szőnyeget, ezüstneműt. Leltár szerint mindezt be kellett szolgáltassák. Ellenőrizték, hogy ne játszhassák ki a törvényt, ne adják el értékeiket a beszolgáltatás előtt. Április 4-én elkészítettük és minden ruhára, kabátra felvarrtuk a l0xl0 centiméteres, sárga anyagból készített Dávid-csillagot.” 

Április 19-én 11 ítélet született sárga csillag nem viselése miatt, 30 – 300 pengő közötti pénzbüntetések, többek között dr. Alföldi Béla és dr. Preszler József ügyvédek ellen, utóbbit tiltott rádióhallgatás miatt 150 pengő büntetésre ítélték. 116 zsidó tulajdonú boltot zártak be április végén, a polgármester a bezárt zsidó boltok árukészletének leltározásával a helyi Baross Szövetség képviselőit bízta meg.

Klein Tibor: „A németek már az első napokban súlyos követelésekkel léptek fel a hitközség vezetőivel szemben. Bútorzatot, irodai felszerelést, közlekedési eszközöket követeltek s mindenekelőtt az Egerben tartózkodó zsidók pontos névsorát. Szörnyű kétségek ülték meg a zsidók lelkét. A templomok megteltek különösen péntek esténként s ima után a férfiak kicserélték híreiket, elképzeléseiket a németek és a magyar hatóságok esetleges terveiről. A széder asztalnál az állandó légitámadások miatt teljes elsötétítésben, nyomott kedélyhangulatban ültünk. Nyomasztotta a lelkeket a félelem a magyar fasiszták és német gazdáik rémtetteitől. S amitől féltünk, hamarosan bekövetkezett. Jött a rendelkezés, hogy a zsidók és mindazok, akik a fajvédő törvények alapján zsidónak számítanak, hagyják el lakásaikat és költözzenek át a gettóba. A rádiókat, fényképezőgépeket, még a kerékpárokat is azonnal be kellett szolgáltatni. A hatóságok pontos jegyzékbe foglalták azokat a holmikat, amiket a leendő gettólakók magukkal vihettek.”

Dancz Pál és Székely Gábor visszaemlékezései szerint a német megszállás után, még a gettóba vonulás, illetve a zsidó vagyonok felleltározása előtt német tisztek jelentek meg a módosabb családok házaiban, így Székely Endre és Dancz Gyula házában is. Pontos információk birtokában tudták, hogy mik azok az értékek, amikre szükségük van; értékes festmények, ékszerek, ezüst holmik, amiket kiválogatva teherautóra raktak, és így elraboltak.

Koltai Istvánné: „Intő jelek voltak, csak annyira gyanútlanok voltunk, nem voltunk felkészülve erre. A hitközség is lehetett volna tisztességesebb a hívőivel és elmondhatta volna, hogy ő mit gondol, ha egyáltalán gondolt valamit. De átvertek, mert ugye a gazdag zsidókat kivitték külföldre. [Volt néhány gazdag zsidó család, amely lefizette az SS-t és a magyar hatóságokat, és amelyeket ennek fejében engedtek távozni Magyarországról. A leglátványosabb ügy a Chorin, Kornfeld és Weiss családé volt.  Az Waffen-SS-erők hatalmába került a Weiss Manfréd Művek, Magyarország legnagyobb nehézipari gyárát cserébe azért, hogy a család sértetlenül külföldre távozhasson]. Ugyanakkor például a Hatvany családnak ez nem sikerült, tagjai egy része elpusztult. Azoknak nem kellett bujkálni, azok megfizették és mentek. De mi maradtunk, mert mi egyszerű kis senkik voltunk. Ilyenre nem lehet felkészülni.

1944. március 19-én jöttek be a németek. Kétszer voltam otthon – egyszer egy héttel a németek bevonulása előtt, utána meg március 18-án. Először csak látogatóba mentem, és aztán gondoltam egyet, hogy még egyszer lemegyek. Valahogy éreztem, hogy még egyszer kell jönni. Akkor én már Pesten laktam, és akkor már Julikánk – egy szem unokája a szüleimnek – ott volt a nővéremmel, Bözsivel Egerben. Abban maradtunk, hogy jövő héten le fogok menni újra meglátogatni őket.

Julika

Hát mentem?! Akkor már bent voltak a németek, meg se lehetett mozdulni. Aki kitette a lábát, azt elkapták és már vitték is. A munkaszolgálatosokat elvitték, azok vagy hazajöttek időnként, vagy nem. Az én férjem is munkaszolgálatos volt, több ízben elment, visszajött, elment, visszajött. Amikor olyan volt a kedvük, behívták. Aki ügyes volt, meg okos volt, az csinált ellene. De általában kibújni a dologból nem lehetett. Annyira meg volt ez szervezve.”

A GETTÓ FELÁLLÍTÁSA

            A gettók felállításáról április 28-án jelent meg a (1.610/1944. M.E.) rendelet a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról.

Dr. Szabó Gyula alispán: „A gettó felállítása végett a Belügyminisztériumba lettünk hívatva, dr. Zsákay József, a főispán, a gyöngyösi rendőrkapitányság vezetője. Ekkor azt az utasítást kaptuk, hogy a gettót jelöljük ki.”  Az Eger című újságban 1944. május 5-én jelent meg az alispán rendelete a zsidóknak gettóba való költöztetéséről, a zsidó tanácsok megalakításáról a zsidó tanácsok megalakításáról. Ők nem használtak gettó kifejezést, zsidónegyedről és zsidólakásokról beszélnek. Az egyes személyek számára 50 kg. súlyú csomag, 15 napra élelmiszer, alsó és felső ruhaneműk, takarók, fekvő alkalmatosságok gettóba vitelére adott lehetőséget.

Az Eger cikke 1944.05.15

Elrendelte a lakásokban lévő ingóságok leltározását. „Határozatom végrehajtása után a vármegye területén máshol, mint Eger, Gyöngyös városok, illetve Hatvan és Tiszafüred gettónak kijelölt részein, valamint az egri járáshoz tartozó Szúcs-Bagólyuk bányatelepen kívül zsidó fajú egyén nem tartózkodhat.”

A március 1. és augusztus 31. közötti időszakról szóló alispáni jelentésében dr. Szabó Gyula a következőket írta: „… A helyi hatóságokkal egyetértésben a gettó területét Eger és Gyöngyös megyei városokban, továbbá Hatvan és Tiszafüred községekben jelöltem ki. A vármegye többi községeiből elköltöző zsidók részére ideiglenes tartózkodási helyül a Szúcs községhez tartozó Bagólyuk nevű ez ideig részben lakott bányaterületet jelöltem ki. Gondoskodtam arról, hogy az aggok, betegek, szülő nők, és ragályos betegek részére betegszobák álljanak rendelkezésre, ahol gondosabb ápolásuk megtörténhetik.

A kiköltözés lebonyolításába a helyi hatóságok által kijelölt zsidó tanácsot bevontam. A gettóba való kiköltözés zavaró incidens nélkül történt meg.”

Dr. Szabó Gyula alispán: „A zsidókkal kapcsolatos kérdések elbírálására Hatvanban volt egy – a belügyminisztériumból kiküldött – úgynevezett tanácsadó szerv, amely németekből állt, s ennek a döntése volt irányadó a vonatkozó rendeletek értelmezése és végrehajtása tekintetében.” A vármegyeházán volt több megbeszélés az elsőfokú rendőrhatóságok képviselőivel. 

            A gettóba való vonulás előtt még három zsidó tanuló leérettségizett, Tarján Éva és Lőw László jelesen, Schneweisz Éva jó rendűen. Tarján Éva nem tért vissza a deportálásból.

1944-es tabló

Az Egri járásból 487 zsidó lakost a Szúcs-Bagólyuk gettóba hurcoltak: Besenyőtelekről 5; Dormándról 12; Egercsehiből 3; Feldebrőről 6; Felnémetről 17; Felsőtárkányról 3; Füzesabonyból 170; Kálból 113; Kápolnáról 8; Kerecsendről 1; Mezőtárkányból 43; Mikófalváról 3; Szűcsről 3 és Verpelétről 90 főt.

            Az egri gettó kijelölését egy öt fős bizottság végezte a közigazgatás vezetői közül hivatalnoki precizitással: dr. Horváth Árpád főispán, dr. Monostory Elek vármegyei főjegyző, dr. Szabó Gyula alispán, dr. Polgáry Pál főszolgabíró és dr. Kálnoky István polgármester majd ők is ellenőrizték azt.  (Kálnoky István polgármester időközben 1944. május 30-án nyugdíjazták, május 27-től kijelölt utódja dr. Pál Endre addigi városi tanácsnok lett.) A zsidó ügyek előadója a városházán Papp István városi tanácsos volt. 1944. május 15-én fejeződött be a gettóba való beköltöztetés.            

A zsidó tanács tagjait a polgármester jelölte ki és a tanácson keresztül érintkezett a zsidóság a hatóságokkal. Elnök: Dr. Lőw Béla bankigazgató.  Tagok: dr. Bársony Endre ügyvéd, Blasz Adolf vaskereskedő, Schwarcz István, Weisz Mór körjegyző, Schwarcz István és a keresztény vallásfelekezethez tartozó zsidók részéről dr. Sarló Alfréd orvos.

            Május 15-én este 8 órára befejezték a gettó kijelölését és beköltöztették az 1620 egri zsidót. A gettó a Mecset utca sarkától a Dobó tér sarkáig a patakparton elhúzódó gyalogút két végét, a Szúnyog köz Dobó utca felőli kijáratát, az Újvilág utca mindkét végét, a Gólya utca Káptalan utcai torkolatát, az Almagyar köz és a Szent Imre térnek a Herceg-féle fatelep kerítésétől a versenyuszoda kerítése kiszögelléséig terjedő részét legalább 2 méter magas átláthatatlan, a ki- és bejárásra alább kijelölt részen kapuval ellátott deszkakerítéssel a kapukat beszögezve, a házaknak kifelé eső ablakait beszögezték és mésszel lemeszelték. Négy-öt családot zsúfoltak egy lakásba. A zsidó lakásoknak kijelölt házakból a következő helyeken lehetett közlekedni: 1. Szúnyog köz (a Mecset, a Dobó utca és a patak és Dobó-tér által határolt terület). 2. Újvilág utca (Dobó tér, Dobó, Káptalan utcák és a patak által határolt terület). 3. Gólya utca (Káptalan, Almagyar, Uszoda utcák és a Szent Imre tér által körülzárt területen) A gettó területét általában estie18 órától délelőtt 10 óráig elhagyni senkinek sem szabad.

A tanács szervezte meg az élelmiszer és a gyógyszerellátást is. A gettót kívülről a helyi rendőrség őrizte, a kerítésen belül maguknak kellett megszervezniük az őrséget. Kijárási engedélyt az orvosok, a zsidó tanács tagjai, iparosok kaptak, illetve másoknak ez csak külön engedéllyel volt lehetséges.

            Külön házban, a Herczeg-féle fatelepen gyűjtötték össze a kikeresztelkedett, illetve vegyes házasságban élő zsidókat, összesen 16-18 embert, vezetőjüknek dr. Sarló Alfréd Beckó, 1880 – Auschwitz, 1944) orvost nevezték ki. A város hangulatára jellemző volt, hogy május 15-én az egri zsidó temetőben kiástak három sírt, mivel egy feljelentés alapján itt is elrejtett értékeket sejtettek.

„1944.-ben, amikor a gettót felállították, és mielőtt gettót lezárták volna, állítólag egy vasutas feljelentésére három sírt felbontottak, és egy bizottság volt kiküldve, ahol a Cherva elnöke Székely Endre is jelen volt. Felhantolták egyenként a koporsókat, kiemelték a föld felszínére, felnyitották a fedelét, a lepedővel együtt a halottakat kiemelték, és meggyőződtek arról, hogy az állítólagos aranyból semmi sem igaz. A három halott Bronstein Sándorné, dr. Gyenes Ervin és Kohn Sámuel volt.”

Fischer Sándor, Izrael: „Szörnyű emlékeim vannak a deportálásról. Az elhurcolandók listáját reszkető kezekkel írtam éjjel két óráig. Mögöttem állt egy német katona. Azért tartott a munka ilyen sokáig, mert egy személy hiányzott. Mit tehettem? A végén beírtam egy fiktív nevet. Vállaltam a rizikót, de nagyon féltem, hogy rájönnek. Másnap megtudtam Blasz kántortól, hogy a hiányzó egy 15 éves lány volt, a trencséni rabbi leánya, Grosz négus rokona, akinek sikerült megszöknie az utolsó órákban. Máig sem tudom, hogyan. Ami ezután következett, azt a legjobb volna elfelejteni.”

Novák Imre: „A gettóba tulajdonképpen én is bevonultam, de csak kb. két napot voltam ott. A gettóba konzerveket vittünk, nem tudom, hogyan jutott apám hozzá. Az Uszoda utcában laktunk, már nem emlékszem, melyik családnál, összepréselve volt a zsidó lakosság a gettóban. Fapalánkkal volt a gettó körülvéve, az utak lezárva, a hatóságok azzal fenyegettek bennünket, hogyha valaki megszökik, a vezetőség valamelyik tagját fogják kivégezni, túszként tartották őket fogva. A harmincas évek elején már volt egy külső hangszórós Standard rádiónk. Édesapám MÁV-osként nagyszerűen, hallás után fejtette meg a morzejeleket, sok információt beszerzett így a rádión keresztül. Sógoromtól Proper Józseftől később kaptunk egy modern, Telefunken típusú készüléket, amelyet bevittünk a gettóba, ami nagy szó volt (ezen már a BBC adását is kiválóan tudták fogni). A hatóságoknak a régi készüléket adtuk le. Mik történtek ott, nem tudom, mert összesen csak két napot töltöttem a gettóban, aztán Jolsvára kerültem.

Horváth Kálmán százados

Horváth Kálmán magyar királyi százados a gettó udvarán nagy beszédet tartott, a fiatalság vonuljon be, a saját érdekében. Nem mondták a vezetők, hogy mi vár ránk, pedig tudták, de féltek a lázadástól, mi lett volna, ha tudjuk, milyen sors vár a családra? Tény, hogy a gettósítás, a zsidó ellenes rendeletek célja az volt, hogy elrabolják zsidó lakosság vagyonát, hogy tönkre tegyek és ez a hullarablás fogalmát is kimeríti. Én is ezért hagytam ott a gettót, drága anyámtól, mikor elbúcsúztam, azt mondta nekem: – Imikém, én soha többé nem foglak már látni téged. Sajnos így is volt. Hogy miért kellett az egri gettót Makláron bevagonírozni, nem tudom, csak azt, hogy még nem gyötörték meg őket eléggé, gyalog vitték őket. Ez is a megtörés egyik eszköze volt, hogy azt a csomó öreget, gyereket így hajtották. Az egri az egyik legkisebb létszámú gettó volt Magyarországon, naponta 12 ezer embert préseltek vagonokba, magyar mozdonyok, vonatok, vagonok, csendőri felügyelettel, a magyar hatóságokat terhelte a felelősség. A lakosság szerepe sem lekicsinyelhető, sehol a világon olyan összhangot nem tapasztalt, mint a magyarok részéről.”

Horváth Kálmán százados (1996-ban dandártábornoki kinevezést kapott) az egri gettóból május végén mintegy kétszáz embert sorozott be korhatár alatt, illetve feletti korosztályokból, így megmentve sokuk életét. Odaérkezése előtt a gettóból 200 fiatalt gyalogmenetben átterelték a kerecsendi téglagyárba, ahol a terület előkészítését kellett elvégezniük, így ők kiestek a munkaszolgálatba való besorolás mentő lehetőségéből. A fiatalokat éjszakára a csendőrök a kemencékbe zárták.

Kertész Lilly: „A mi házunk a Dobó-tér mögött a patakparton beletartozott a gettónak kijelölt részbe, így nekünk nem kellett költöznünk, mi fogadtunk be másokat. A legszükségesebb bútorral, edényekkel, ruha- és ágyneművel érkeztek egymás hegyére-hátára, néha három-négy asszony főzött a pici konyhán.

Mind a három gettóutcát falécekből összetákolt fallal vették körül és kívülről rendőrséget állítottak. El lettünk vágva a világtól. A világ azonban átjutott a falakon. A posta többnyire megérkezett. Aztán kerülő úton megtudtuk, hogy testvérem, Pista március 23-án, azon a napon, amikor én hazajöttem, szintén elindult haza. Bízott sötétszőke haja, kék szeme és magabiztos fellépése sikerében, de a Keleti pályaudvaron nem a szemeket vizsgálták, hanem az iratokat. Budapesttől a kistarcsai internáló táborba hurcolták. Szegény szüleim! Anyám erővel tartotta magát, még mosolygott is, lelkiállapotáról csak vörös, dagadt szemei árulkodtak.

Egy hónap múlva elvitték munkaszolgálatra a még otthon maradt, az idősebb korosztályhoz tartozó férfiakat is. A gettóban csak asszonyok, lányok, gyerekek és az aggastyánok maradtak. Ötvenhárom éves apámnak a lábával volt az utóbbi időben baja, ezért ő nem vonult be. Miklós nagybátyám, apuka húgának a férje, már hatvan éven felül volt, ő sem ment el. A két fiúk rég nem volt otthon, Sanyi, az idősebb unokabátyám már két év óta munkaszolgálatot teljesített, a huszonegy éves Lacika az évben vonult be…

Klein Tibor: „Azért, hogy ne maradjanak ellenálló elemek a zsidók között a 16 éven felüli ifjúságot a városon kívül végzendő különféle sürgős munkákra „mozgósították”. Amikor a munkáról visszatértünk, családjainkat már a gettó deszkafalai mögött találtuk összezsúfolva. Fegyveres csendőrök őrizték a gettó kapuit minden oldalról. Mi nem kapcsolódhattunk be a gettó szomorú életébe, mert munkaszolgálatra hívtak be bennünket: fiatalokat és férfiakat 60 éves korig. Szigorú őrizet mellett vonultunk ki néhány százan a vasútállomáshoz. A búcsú szeretteinktől szívet tépő volt. Először fordult elő hosszú évszázadok óta, hogy zsidó szülők, gyermekek, testvérek annak biztos tudatában búcsúztak egymástól, hogy soha többé nem látják viszont egymást.”

            Az állampolgárságuktól és fokozatosan minden emberi jogaiktól megfosztott zsidók kifosztásában nagy ügybuzgalmat tanúsítottak a helyi közigazgatás vezetői és a VII. csendőrkerület képviselői. Még a gettóba vonulás előtt a zsidók lakásaiban található értékeket, illetve az üzletek, műhelyek készletét leleltározták, majd külön helyre gyűjtötték össze. A bankszámlákat zárolták.

Zsidó vagyonok zárolása Eger. 1944.04.17.

Vértes Endréné: „Mindent elvettek tőlünk is. Mi a Heller ügyvéd anyjával voltunk a gettóban, a dr. Heller József ügyvéd a három fiával volt ott, ez egy vegyes házasság volt, a lánya nem volt bent. A nagy zsinagóga melletti házban voltunk, az a ház még most is megvan. Ott volt még a nagymama, a Komlós Dezsőné, nagymamám testvére, ő a lányával volt ott, a Zsuzsival. Egyszer nyílik a gettó kapuja, és Komlós Öcsi, a kisfia állít be. Ő, mint pedagógus félárva volt a pesti árvaházban, onnan hazaküldték sárgacsillaggal Egerbe. Ez nagyon veszélyes volt. Egyszer voltam kint a gettóból, Zsákaytól, a rendőrkapitánytól engedélyt szerzett anyám kuncsaftja, majd később barátnője, Stecz Árpádné. Így vele kimentem a piacra, sárgacsillaggal. Stecz Árpádné sok mindent megőrzött nekünk.”

A gettóban többször is végeztek motozást, az elsőt a Pénzügyi Igazgatóság vezetésével. A motozás végrehajtására és a felügyeletre az igazgatóság vezetője, dr. Hodonszky Géza [miniszteri tanácsos, pénzügyigazgató] és dr. Pál Endre polgármester jelölte ki a személyeket. Szerencsés Pál rendőrnyomozó különös buzgóságot tanúsított a motozás alatt. A Gestapónak a gettóban több embere volt, akik az elrejtett értékeket próbálták kiszimatolni. Az elkobzott tárgyakat és pénzt jegyzőkönyvezték, e célra külön bizottságot alakítottak. A motozás ideje alatt a gettó összes lakosának, a betegeknek és az öregeknek, többek között a 93 éves rabbinak is egész nap a gettó udvarán kellett állnia. Az összerabolt értékeket a Pénzügyi Igazgatóságon gyűjtötték össze, majd vagonszámra vitték el Egerből.

A Pénzügyigazgatóság épülete

A MNL Hevesvármegyei Levéltárában megtalálható az a több száz tételes lista, amelyet családonként vettek fel az elrabolt javakból.

Komáromy Mariska idős tanárnő, aki még gyermekkorában kikeresztelkedett, népszerű volt a városban. Nem volt hajlandó viselni a sárga csillagot, amiért többen is feljelentették, végül őt is a többi kikeresztelkedett zsidóval együtt a kisgettóba vitték.

Kertész Lilly: „Mintegy kétszázad magával Kerecsendre vitték, az ottani gyűjtőtábor előkészítésére, ahol számos megaláztatásban volt részük. „befejeztük a fal építését, estefelé elindultunk vissza, a gettóba. A visszaút rövidebbnek tűnt, mint idefelé. Alig vártuk, hogy megfürödjünk és saját ágyunkban egy jót alhassunk. Jutka is örül majd a viszontlátásnak. Bár nincs egyedül, mert „társlakóink” idős édesanyja szintén ott maradt a lakásban. Már éjszaka volt, amikor Egerbe értünk. Aludt a város, csak az utcai lámpák égtek, de nagy csodálkozásunkra a gettó minden házában égett a villany. Talán tudták, hogy érkezünk és bennünket várnak ilyen nagy kivilágítással? Az otthon maradt idős korosztály asszonyait sütés-főzésben, csomagolásban találtuk.

  – Holnap elvisznek mindannyiunkat. Kiürítik a gettót – fogadtak bennünket.

Többé szó sem lehetett fürdésről vagy alvásról. Reggelig össze kellett csomagoljuk azt, amit feltétlen szükségesnek gondoltunk. Ruhaneműt, kevés főzőedényt, a legpraktikusabbnak hitt meggondolás szerint. Jajongva nyújtogatták magukat felénk a szentimentális, egyéni érzéseket, emlékeket jelentő tárgyak, melyeknek a nagyon szelektált mennyiségű holmi között nem jutott hely. Azért volt, aki nem tudott ellenállni és becsomagolt néhány levelet, fényképet, hajfürtöt, imakönyvet, vagy egy-két kedvenc verseskötetét. Szem előtt tartva, hogy mindezt kézben kell cipelje. Mire megérkeztünk az idős asszonyok bedagasztottak kenyeret, vagy kalácsot, hogy felhasználják a raktáron lévő lisztet, de a megsütése még hátra volt. A tartalékolt két nagy üveg mézből anyám mézes süteményt készített. Tartalmasabb a kenyérnél is és minél tovább áll, annál puhább lesz.

Híre kelt, hogy vihetünk ágyneműt és matracot, amit lovas szekér szállít. Nagyon megörültünk ennek a hírnek, hiszen csak most tértünk vissza Kerecsendről és még élénken élt bennünk az elmúlt két éjszaka borzasztó emléke. Ha matracot és ágyneműt vihetünk, nyilván lakóhely vár ránk. Senki nem tette fel a kérdést, hogy miért Egerből szállítanak embereket a távoli Kassára, romeltakarításra? A gyakrabban emlegetett hír szerint Miskolcra kerülünk munkára. A pesszimisták kijelentették, hogy meghalni visznek minket. – Értelmetlen dolog minden álmodozás és megoldást kereső mesék kitalálása -mondták csüggedten. Voltak, akik nem bírták a beszélgetést, lármát. Félrevonultak egy távoli sarokba. Egyesek sírtak, mások bámultak a semmibe, sokan elaludtak. Akik Kerecsendről visszatértek, a fáradtságtól és álmatlanságtól már alig tartották magukat… Az idő borult volt, esőre állt, néha szemergett is. Már délután volt, amikor hivatalos emberek jelentek meg, rendőrök kíséretében. Először is felszólítottak bennünket, ha van még a birtokunkban pénz, ékszer, vagy bármi érték, szolgáltassuk be most, mert úgyis átvizsgálják a csomagjainkat és testi vizsgálat is lesz. A jegygyűrűk eddig még hivatalosan megmaradhattak, most összeszedték azokat is.”

Egy nappal a kerecsendi gyűjtőtáborba való elhurcolás előtt újabb megalázó motozást kellett a gettó lakóinak végig szenvednie a miskolci csendőrkerületből három nyomozó felügyeletével. A gazdag férfiakat megkínozták, a nőket, köztük egy, szülésen nem sokkal korábban átesett nőt, és a szűz lányokat is szülésznőkkel motoztatták meg, testi és lelki sérüléseket okozva. A testi motozás során nem találtak semmiféle értéket.

A kerecsendi téglagyár, a gyűjtőtábor helyszíne

Breuer Tiborné Braun Rózsa: 1944. március 19.-én amikor bejöttek a németek, akkor megalakult Egerben a zsidótanács. A német kommandatúra [parancsnokság], így hallottuk, világoskék pehelypaplanokat kívánt a zsidó tanácstól, hogy egy meghatározott idő alatt csináltassa meg, utána bevonták az írógépeket, a rádiót, a telefont. Arra emlékszem, hogy előírták, hogy május 6-án, vagy 8-án gettóba kell mennünk. Gyöngyivel, a testvéremmel a gettóban egy nagyon kedves családhoz kerültünk, az Ehrenfeld családhoz. Ott ismerkedtünk meg Fleischer Liliékkel. Az ő családjuk is ott volt. Be voltunk zsúfolva, közvetlenül az egri uszoda melletti házba, egy hosszú udvarban, sok-sok lakásba voltak összezsúfolva a hittestvérek, Kroó Gyuri szülei és Kroó Gyuri is ott volt. Egy napon összegyűjtöttek bennünket a Petőfi téren (még akkor nem volt Petőfi tér, másképp hívták, nem tudom) és később beosztottak bennünket, hogy a fiatalok menjenek sorba állni a csendőrök kíséretében. Gyalog a kerecsendi téglagyárba tereltek minket, ahol az ott gyártott téglákat kellett elhordanunk, körülkerítve egy óriási helyiséget, még akkor nem tudtuk, hogy oda fognak minket tömöríteni. Három napig egymás után mentünk, vagy tovább, már nem emlékszem.

A gettóban egy szülésznő megmotozott, borzalmas volt a megaláztatás. A gettóból próbáltunk a szüleinkhez [Braun Simon] jutni, akkor Zsákay dr. volt a város vezetője. Arra emlékszem, hogy nagyon magas rangú katonatiszti ruhában fogadott a városban kettőnket. Kértük, hogy engedjen Bagólyukba, ott vannak a szüleink. Nem engedett. Vissza kellett mennünk a gettóba.”

A domoszlói Braun Simon gazdatiszt és családja a harmincas években

Heves megye alispánja minden évben nyomtatásban adta ki éves beszámolóját, az 1944. március 1. és augusztus 31. közötti időszak jelentésében dr. Szabó Gyula a következőket írta: „A zsidóknak gettókba való költöztetése a vármegyénkben 6.601 személyt érintett, éspedig: Eger városában 1.620, Gyöngyös városban 1824, az Egri járásban 352, a Gyöngyösi járásban 174, a Hatvani járásban 1.121, a Hevesi járásban 625, a Pétervásári járásban 184, a Tiszafüredi járásban 701 személyt. A helyi hatóságokkal egyetértésben a gettó területét Eger és Gyöngyös megyei városokban, továbbá Hatvan és Tiszafüred községekben jelöltem ki. A vármegye többi községeiből elköltöző zsidók részére ideiglenes tartózkodási helyül a Szúcs községhez tartozó Bagólyuk nevű ez ideig részben lakott bányaterületet jelöltem ki. Gondoskodtam arról, hogy az aggok, betegek, szülő nők, és ragályos betegek részére betegszobák álljanak rendelkezésre, ahol gondosabb ápolásuk megtörténhetik. A kiköltözés lebonyolításába a helyi hatóságok által kijelölt zsidó tanácsot bevontam. A gettóba való kiköltözés zavaró incidens nélkül történt meg. A táborok feletti felügyeletet később a közigazgatási hatóságoktól a m. kir. tábori csendőrség vette át a bagólyuki és az egri gettó tagjait Kerecsendre szállította. Innen, továbbá a hatvani és gyöngyösi táborhelyekről adta át a csendőrség a zsidókat a német parancsnokságnak.”

             Dr. Zsákay József egri rendőrkapitány egri rendőrkapitány népbírósági vallomásában így emlékezett a gettók kijelölésére és onnan a zsidók elhurcolására:

„A gettót Egerben és egyéb községekben is az alispán, dr. Szabó Gyula jelölte ki a hivatalában tartott megbeszélésen. 1944 év május végén Budapestre a Belügyminisztériumba megbeszélésre voltak berendelve az összes rendőrség és csendőrség vezetői. Baky [László] és Endre László államtitkárok jelenlétében csendőr törzstisztek előadták, hogy Magyarországról az összes zsidók el lesznek szállítva. A gettókból táborokba lesznek szállítva, amelyet már a csendőrség fog végezni. Itt a táborhelyeket is megjelölték és Egert is kijelölték, de az itteni helyi hatóság, az alispán megváltoztatta és Kerecsendet, illetve a kerecsendi téglagyárat jelölte ki a tábor helyének. A táborba beszállítandók úgy a feljáró, mint a fekvő, vagy esetleg kórházi ápolás alatt álló, sőt még az elmebetegek is.”

A bagólyuki, az egri és a tiszafüredi gettó tagjait Kerecsendre, a téglagyárba szállították, ahonnét a maklári vasútállomáson vagonírozták be őket. A megye többi zsidó lakóját a hatvani és gyöngyösi táborhelyekről adta át a csendőrség a német parancsnokságnak. A bagólyuki és a kerecsendi tábor vezetője a szélsőséges nézeteiről hírhedt dr. Polgáry Pál, az Egri járás főszolgabírója volt.  Ő volt a megyei KABSZ (Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség) egyik megszervezője és vezetője, ami a végső kitartást tűzte ki céljául. A tiszafüredi gettó lakóinak a kerecsendi táborba szállítását, majd a tábort is ő felügyelte.

Kertész Lilly: „Már eljött az este, amikor útnak indultunk. A gettókat összevonták egy helyen. Szekerek érkeztek, felraktuk a nagy csomagokat. A maradék helyre az öregeket és gyermekeket ültették, mi fiatalok ismét gyalogoltunk. Az eddig szemerkélő eső már sűrűbben esett és az után, hogy elindultuk, megdördült az ég is. Szakadni kezdett az eső, amit viharos szél kevert. Fejemen a sapka lucskos ronggyá változott, a víz a nyakamba csurgott róla. Inkább levettem. Ázott hajam csapzottan lógott a szemembe. Körülöttem a többi lány sem nézett ki különbül. Vacogva baktattam az egyik szekér után, aminek a végében lelógó lábakkal ültek a szüleim. Jutka mögöttem jött. Anyám szeme körbejárt fejem felett a szekerek hosszú során, melyekbe kevéske megmaradt cókmókjával Eger majdnem háromezer zsidó polgára gubbasztott. Gyerekek minden korban. Asszonyok, öregek, betegek. Csak fiatal férfiak nem, akiket rég elvittek munkaszolgálatra. Zötyögtek, zörögtek a szekerek. Ki tudja, milyen sors vár utasaikra?

Az utcák üresek voltak. Még a kutyát sem küldik ki ilyen cudar időben. A házak ablakai azonban kivilágítva, s a meleg, száraz lakásokból tánczene hangjai szűrődtek ki. A rádió esti szórakoztató műsora. Az emberek, Eger lakossága, függönyök mögül, de sokan egész nyíltan, cigarettázva bámulták a nagy eseményt: viszik a zsidókat! Hogy ki mit gondolt magában, nem tudhattuk, de számunkra az egész pokolian megalázó volt. Ekkor balkéz felől kinyílt egy ablak és a viharos, sötét estébe kikiáltott egy férfihang, azonnal utána egy női: – „Ide vissza ne jöjjetek!” Ismertem a ház lakóit. A lányukkal egy osztályban tanultam. Többször jártam náluk és mindig nagyon kedvesen fogadtak. Ezt soha nem tételeztem volna fel róluk. Nem, nem vártunk mi sajnálkozást, nem is szerettük volna, de a sebesült lelkekbe belerúgnak? Éppen ők! Ez fájt.

Az, hogy náci befolyásra az állami törvénykezés elrabolta javainkat, eltulajdonították megélhetésünket: a műhelyeket, üzleteket, végül fejünk felől a házunkat, otthonunkat, ez az erkölcstelen igazságtalanság dühöt, undort és felháborodást váltott ki belőlünk. Mindez az akkori rezsim működését tükrözte és mi áldozataivá váltunk, de hogy ennek a szerencsétlenségnek helyeslően tapsoló közönsége a város polgárai, volt „barátaink” lesznek, erre a legkevésbé sem számítottunk. Ez lesújtó volt! Hiszen nem tudhattuk, hogy csak most álltak át, vagy a szívélyes viselkedés mögött lelkük mélyén a múltban is gyűlöletet hordoztak… S a város, ahol apám született, nagyapám, s az ő apja úgy- szintén, aminek minden kövét ismertem és szerettem, az én városom egyszeriben idegen lett. Lakói felfedték igazi arcukat. Megdördült az ég. Haragos csattanása visszhangra talált a lelkemben. Felnéztem anyura. Nem láttam a szemeit. Ő is lehajtotta a fejét. Még ő is összetört?

Egyszerre csak hallom:

– Jutka! Hol van Weisz Jutka?

– Takarodj innen, már mondtam egyszer -hallottam az egyik kísérő csendőr hangját.

– Csak ezt akarom odaadni neki, nem tetszett látni Weisz Jutkát? – zokogott a lányka.

– Bolond vagy te lány, zsidók ezek, nem tudod? Mit keresel te itt?

– Weisz Jutkát keresem – ismételte makacsul. -Ezt akarom átadni. Az útra.

Ekkor megláttam a sorok mellett az izgatottan fel-alá szaladgáló kislányt. A szomszéd Marika, Jutka barátnője volt. Szőke haja átázva, csapzottan lógott, de úgy látszott izgalmában észre sem vette a szakadó esőt. Kezében egy fedővel letakart pici lábast tartott. Jutka, aki mögöttem jött, mellém lépett:

 – Ez Mari!

–  Ne szólj hozzá, még bajba keveredik miattad – mondtam, de Mari már meglátott bennünket.

– Jutka! – sikoltotta. – Hoztam paprikás krumplit, még meleg.

– Az anyád! Nem megmondtam, hogy takarodj! – a csendőr nagyot lódított rajta. – Mindjárt téged is belöklek közéjük. Nem szégyelled magad?

Amíg a csendőr lökdöste, ő sírva integetett, emelgette, nyújtogatta az edénykét, míg a csendőr ki nem verte a kezéből: – Kuss innen!

Most már ketten is kergették, mint egy kóbor kutyát.

Pedig ez az alig tizenöt éves kislány volt talán az egyetlen igaz ember ebben a városban. Az ő hűséges kis szíve nem félt azonosítani magát az üldözöttekkel.”

Breuer Tiborné: „Amikor visszamentünk az egri gettóba, utána rögtön a kerecsendi téglagyárba kellett visszamennünk, minket fölraktak Gyöngyivel egy szekérre. Olyan vihar volt, amikor kivittek, ítéletidő, a villámok csapkodtak és mi összebújva, agyonázva azt kívántuk, hogy a villám csapjon közénk. Ne tudjunk tovább menni. Én nem tudom ezt, de már akkor lelkileg nagyon, nagyon szomorúak voltunk. 

A kerecsendi téglagyárban drága szüleimmel egy este találkoztunk. Amikor is arra emlékszem, hogy apukám százasokat gyújtott meg, azzal meg a benzines kis főzőt, amin teát forralt anyukám. Tudom, hogy apám százasokat gyújtott, mert azt mondta, hogy itt van a világvége. Elbúcsúztunk, elmentünk a téglagyárba, onnan gyalog vittek, hajtottak bennünket Maklárra. A vagonban vagy 75-en, vagy 80-an voltunk, már nem emlékszem. De nem hiszem, hogy mi használtuk volna a három nap alatt küblit, mert olyan megalázó volt, hogy azt nem lehet elmondani.”

Az egri kórházakban több zsidó személyt ápoltak, a gettóból való elszállítás utáni napon a németek egy százados vezetésével az egri kórházakból is elszállíttattak az ott fekvő betegeket Maklárra a bevagonírozásra, közöttük dr. Fischer Miklós orvos feleségét, aki súlyos epegyulladással éppen műtét előtt állt.

Egy nyílt lábszártöréses nőt, az elmebetegeket, az Egerszalóké dr. Császár orvost, feleségét és kislányát – elvitelük előtt morfiummal próbáltak meg öngyilkosságot, sikertelenül -. Frisch Ágika ötéves, Tiszaszőlőse kislányt a tiszafüredi gettóból skarláttal vittek az egri járványkórházba, őt is elhurcolták. Még az sem adatott meg neki, hogy legalább az édesanyjával legyen a hosszú és szörnyű út alatt.”

            Egyetlen embert, özvegy Goldberger Edmondnét, egy 86 éves idős, súlyos beteg agy-érelmeszesedéses nőt hagytak a németek az Irgalmasrendi kórházban.

Goldberger Edmondné halotti bejegyzése

A kórházi zárójelentés alapján később javult az állapota, 1944. október 28-án egy bombatámadás alatt a rázuhanó törmelékek alatt megfulladt. Az egri kórház orvosai, nővérei hiába tiltakoztak a zsidó betegek elvitele ellen, legalább az egyetlen itt maradottat gondosan ápolták. A kisgettó lakóit is a németek szállították el. Indig Mihályné keresztény volt, férje 1944-ben munkaszolgálatos. Két gyermekük bement a kisgettóba nagyszülőiket meglátogatni, az egyik alkalommal nem engedték őket haza. Indigóé mindent megtett a kiszabadításukért, sikertelenül. Végül ő is kórházba került, ahonnan egy nyomozó vitte el ismeretlen helyre.

            Az elgyötört embereket a 16 km-re lévő kerecsenid téglagyárba terelték át. „…ahol állati sorban, fedél nélkül a fejük felett, kemencelyukakba zsúfolva töltöttek el négy napot.” A gettó bejáratánál Papp csendőr főhadnagy bitófát állíttatott fel fenyegetésképpen. A kerecsenid gettóban többen megőrültek, a csendőrök több embert agyonlőttek a közeli erdőben.

Kertész Lily: „Június hatodikára, keddre virradó éjszaka megérkeztünk – újra Kerecsendre. Matracaink és ágyneműnk velünk együtt mind átáztak, de olyan fáradtak voltunk, hogy azonnal elaludtunk. Hajnalban arra ébredtem, hogy fekvőhelyünk közelében valaki orvosért kiáltozott. Talpra ugrottam, de már jött is az orvos, táskáját a kezében hozta. Amikor mellém ért, megragadta a karomat:

-Te velem jössz! – készséggel szaladtam utána.

Egy fiatalasszonyhoz kísérték. Még lefekvés előtt halálos adag altatót vett be – állapította meg P. doktor bácsi. A szája habzott, csúnyán sípolva hörgött. Haldoklott. Körülötte minden arra mutatott, hogy nem elhamarkodott pillanat-hangulat hatására cselekedett, hanem előre meggondolt végleges elhatározását váltotta valóra. Minden holmija rendben összecsomagolva, ő maga megfésülve, rendesen, szépen felöltözve, mintha ünnep lenne. Libabőrös lett, aki ezt megfigyelte.

– Már nem valószínű, hogy használ a gyomormosás, de megpróbálom – mondta a doktor bácsi az odaérkezett csendőrnek. – Kaphatok vizet? – A csendőr bólintott. Az orvos most felém fordult: – Menj vele! Szaladtam a csendőr nyomában, majd futottam vissza a veder vízzel. Éppen injekciót adott. – Tartsd távol az embereket – mordult felém, mert a sajnálkozó kíváncsiskodók egyre szaporodtak. Az életmentési kísérlet csődöt mondott. Késő volt. Nem segített sem a gyomormosás, sem az injekciók, sem a szívmasszázs, a fiatalasszony meghalt. Férje, ha még élt, valahol az orosz mezőkön járt”.

            Heves megye az észak-magyarországi III. „zsidótlanítási” (gettósítás és deportálás) műveleti zónjába tartozott. Innen a gettózott lakosságot június 16-ig kellett Kassán át Auschwitzba deportálni.

A deportáltaknak a maklári vasútállomásra kellett gyalogmenetben menniük, Schreiber Simont, az ortodox hitközség 93 éves, nagy tekintélyű, tudós főrabbiját, aki 64 éven át dolgozott Egerben, és ekkor már járni sem tudott, hívei és családtagjai egy hordozható karosszékben vitték a kerecsendi országúton.

Kertész Lilly: „Aznap és másnap is új sárgacsillagos csoportok érkeztek a környékről. Csütörtök délutánig megérkezett az utolsó transzport is. Egész Heves megye zsidóságát összegyűjtötték a kerecsendi téglagyárban. A nagy, üres terület teljesen megtelt, alig fértünk el egymástól. Elképzelésünk, hogy lakóhely vár ránk, nevetséges utópia maradt. A matracokat és minden holminkat a szabad ég alatt a puszta földre raktuk, lepedőből készítettünk „öltöző sátrat”, ahol ruhát válthattunk. Víz sajnos nem volt. Nagyon kevés ivóvizet osztottak ugyan, de rnosakodásra nem jutott. Naponta voltak öngyilkosságok, és ha néha sikerült valakit megmenteniük, az felháborodva, vagy sírva tiltakozott a beavatkozás ellen. Csütörtök este bejelentették, hogy másnap reggel „átmegyünk” Maklárra, ahonnan vasúttal visznek tovább. Annyit csomagoljunk, amennyit két kézben elbírunk, mert gyalog megyünk. Felhívták a figyelmünket, hogy értéket ne vigyünk magunkkal, mert „bajunk lesz belőle”. Inkább hagyjuk itt nekik. Akiknél valóban volt még valami, azok bedobták a latrinába. Ennél azonban nagyobb problémánk volt, mit vigyünk az útra? Mi a legnélkülözhetetlenebb? Matrac, ágynemű, szóba sem jöhetett, esetleg egy pokróc. Legfontosabb az ennivaló, fehérnemű, néhány jó ruhanemű. A kabátot legegyszerűbb volt magunkon vinnünk, annak ellenére, hogy az eső után meleg, nyárias napok következtek.

Június 9-én, péntek reggel sok csendőr érkezett, felállították a menetoszlopot. A sűrű fegyveres őrség között lassan haladt a felmálházott, sárgacsillagos, szomorú menet. Nem az országúton, hanem hátulról, keskeny, göröngyös földúton kísértek bennünket a szuronyos csendőrök. A kisgyermekek miatt csak lassan haladtunk. A csecsemőket a karjukon vitték az asszonyok, hátukon hátizsák, vállukon pokróc, vagy egyéb csomag. Négy-öt éves gyerekeket azonban nem lehetett ilyen hosszú gyalog- úton ölben vinni, egyedül botorkáltak a mama, vagy nagymama mellett, legtöbbje még vitt is valamit. A nagyon öregeket, vagy a betegeket segítették a fiatalok. A nehezen járható út csak ritkán volt sima. Mély gödrök váltották egymást, még nekünk, fiataloknak is nehéz volt a járás. A szegény öregek és betegek keservesen botorkáltak, botladozva haladtak. Az ő motyójukat a családjuk cipelte. Ahogy a nap emelkedett az égen, mind melegebb lett. Valamennyien sok holmit vettünk magunkra a kabát alá arra gondolva, hogy így kevesebb súlya lesz, mint csomagban. Most gátolt a mozgásban, azon kívül a meleg és a fáradságos, hosszú, nehéz út minden erőnket igénybe vette. Többen eldobáltak csomagjaikból ezt-azt, újra és újra valamit. Akadt olyan is, aki csak az élelmet tartotta meg, mert közeledett ereje végéhez, de pihenésről szó sem lehetett.

A kimerült, összetört sereg megérkezett Maklárra. A vasútállomástól kissé messzebb, nyílt vágányon már várt ránk a barna, hosszú MÁV marhavagon szerelvény. Nyitott ajtajai hatalmas, tátott szájaknak tűntek, melyek torkában feketén ásítozott a sötétség, s bennünk rémült sejtelem támadt, hogy ezek a ragadozó nagy szájak batyustól, gyerekestől, öregestől azonnal felfalnak valamennyiünket, hogy örökre eltűnjünk félelmetes, sötét torkában. A peronon egy csendőrtiszt és két civil társaságában néhány SS-tiszt várakozott és figyelte közeledtünket. Egy másik csoportban német katonák ácsorogtak. Ők voltak a vonat kísérői. A marhavagonokba nem vezettek lépcsők, deszkapallókat támasztottak a bejárathoz, azon kapaszkodtunk fel. A csendőrök bottal bíztattak bennünket sietésre. Ki tudja, miért lett egyszerre olyan sürgős, talán a németek előtt produkálták magukat? Kilencvenhat embert gyömöszöltek be minden egyes vagonba. Egy ütés, egy szám. Miközben hangosan számolták a beszállókat, minden soron következő kapott a fejére a bottal. Néha működött a puskatus is, ha valakinek nehézsége akadt a felszállással, csattant a csecsemőt és csomagokat is cipelő asszony fején, vagy meg-megcsúszó öregember hátán. Piszkos káromkodások kíséretében ígérték a rosszabbat is, ha nem szedjük a lábunkat. Rövid, nagyon rövid idő alatt az egyenruhásokon kívül senki nem tartózkodott a sínek mellett. A sokktól megszeppent háromezer ember csendben kuporgott a marhavagonok bűzös, mocskos padlóján. Az elegáns német tisztek távolról figyelték a csendőrök buzgó munkáját, ők nem piszkolták be fehér kesztyűjüket, amelyben fehér ívpapírokat tartottak. Precíz pontossággal bejegyezve vették át az „árut”.

Álommá foszlott az elképzelésem, hogy a vonatban majd kissé pihenhetek. Ebben a zsúfoltságban csak az időseknek jutott ülőhely a vagon padlóján, mi fiatalok álltunk. Még feltettek egy veder vizet és egy üres vedret a szükségletek céljára, majd bezárultak a súlyos ajtók. Kívülről nagy csattanással csapódtak rá a vasból készült zárak. A vagonba zárt emberek tolongtak, hogy a kéttenyérnyi vasrácsos ablakon kinézhessenek, mintha a kinti világ látványa visszaadná az elrabolt szabadságot. A csendőrök azonban a levegőbe lőttek és kiabálva adták ki a parancsot:

– Az ablakot megközelíteni tilos! Az utazás egész ideje alatt tilos kinézni!

A hatalmas barna kígyó megrándult és a mozdony erőlködve forgásra kényszerítette a kerekeket.”

Eger és Heves megye zsidósága elindult az ismeretlen borzalmak útján.

Felhasznált irodalom:

Az egri zsidóság elfoglalta helyét a kijelölt városrészben. In.: Eger, 1944. 55. 77. máj. 17. p. 2.

Kik az egri zsidó tanács tagjai. In.: Eger, 1944. 55. 78. május 19. p. 1.

A VAGON ÚT

A vonat főleg csak éjjel utazott, de akkor száguldott. Nappal egy-egy mellékvágányon várakozva állt és melegedett a napon. 96 szorosan összepréselt ember párologta ki magából a hőt, egymásra folyt az emberek izzadtsága. Már mielőtt felszálltunk, bűzlöttek ezek a vagonok. Éveken keresztül marhákat szállítottak bennük és a padlók nem voltak felsikálva. Ehhez járult az emberek kigőzölgése és a másik vödör, ami a szükségletek céljait szolgálta. A kicsi rácsos ablakok alig engedtek be levegőt. Nem volt hol távozzon a bűz, a lelakatolt ajtót pedig három és fél napig egyszer sem nyitották ki. Az egy veder víz, amit az indulás előtt feladtak, a lezárt, levegőtlen vagonban nem tartott ki három és fél napig.

Előre nem számított problémák is közbejöttek. Egy terhes asszonynak egyik éjszaka megkezdődtek a szülési fájdalmai. Orvos nem hiányzott a vagonunkban, csak hely nem volt. A helyzetet még jobban megnehezítette a vonat hintázó mozgása, mindent és mindenkit ide-oda dobált. A koromsötét éjszakában a vonat nagy sebességgel vágtatott. Valaki odaadta a sabeszra őrzött két gyertyáját. A szülő asszony véresre harapdálta ajkait, nyelvét, szájába gyömöszölte ökleit, mert nem mert kiabálni. Vagy negyvenen egész éjjel álltunk, így is nehezen sikerült neki és a körülötte segédkezőknek helyet szorítanunk. Amikor egy új élet megszületik, mindenki ünnepel. Ennek a szegény bébinek az első sírását elgondolkodó, tétova arckifejezések fogadták. Valamennyien csak sajnálkozást éreztek. Sajnálták a fiatal anyát, hogy ilyen körülmények között volt kénytelen szülni, de még inkább az újszülöttet. Miért járt neki kevesebb, mint annak, aki valahol ugyanebben az órában egy klinikán született? Mit vétett a világ ellen, ahová csak most érkezett? Ki tudja mi vár rá? Senkinek sem jutott eszébe, hogy szokásos „jó szerencsét” Mázl tov-ot kívánjon.

Ez a szülés sok vizet elvitt a közösből, ugyanakkor egy fiatal lány megőrült. Őrjöngve, szitkozódva fojtogatta, akit csak elért. Nagy munka volt, hogy lefogjuk és a megérkezésig őrizzük. Itt is vízre volt szükség. Közben a gyerekek jajveszékeltek, mert féltek. Vizet követeltek hangosan bömbölve, vagy halkan könyörögve. Víz-víz. Mindenki víz után sóvárgott, de az a harmadik napra már elfogyott. Addig is csak cseppek jutottak. Az utolsó éjjel egy öreg bácsi meghalt. Csendben, észrevétlenül. Reggelre már hideg volt. Nem bírta a szíve a megpróbáltatásokat. Három és fél szörnyűségekkel teli nap. Jóformán senki sem aludt. Részben az elképzelhetetlen zsúfoltság, a bűzös levegő és a hőség, de még inkább az idegeket állandóan stresszben tartó aggodalom és az ismeretlen jövőtől való félelem miatt. Hiszen azt sem tudtuk, hová vezet utunk és mi célból, mi vár ránk az út végén, és mi lesz a folytatás?

Három és fél keserves nap után a félig őrült élőhalottak megérkeztek Auschwitzba.

SOKAKNAK A VÉGÁLLOMÁS: AUSCHWITZ-BIRKENAU

A lezárt, sötét vagonban fogalmunk sem volt róla, hol állt meg a vonat. Kívülről pokoli lárma, ordítozások és a vagonajtók csattanása, amint egymás után nyitották őket. Ránk még nem került sor, de megéreztük, hogy elértünk utunk végcéljához. A bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem görcsbe szorította mindenki torkát. Ennek ellenére már nem bántuk, ha leszállhatunk és itt hagyhatjuk ezt a siralomházat, ezt az átkozott MÁV börtönt, amelyben eddigi életünk legrettenetesebb három és fél napját szenvedtük át. Bár tudtuk, ha most itt is hagyjuk, ha többé nem is látunk MÁV marhavagont, iszonyatos emlékét magunkkal hordozzuk, amíg csak élünk. Nagy dübörgéssel felpattant a nehéz vaspántos ajtó és azonnal be is csuktam a szemem, mert elvakította a sötétségbe beáramló napfény. A külső lárma, az üvöltés most még erősebben hangzott Két, csíkos pizsamába öltözött férfi ugrott fel a vagonunkba, és kiadták a parancsot: „Leszállás! Leszállás! Minél gyorsabban! A csomagjaikat, ha nem bírják, ne vigyék magukkal, majd utánuk küldik a vagon száma szerint Csak mielőbb leszállni! Lent a nők és a férfiak azonnal álljanak külön csoportba. Mozgás!” A közelükben állókat már lökdösték is a tárt ajtóhoz.

 – Hol vagyunk? – kérdezte tőlük valaki.

 – A Pokolban – hangzott a válasz. Azt hittük tréfál, vagy gonoszkodik. Honnan sejtettük volna, hogy röviden, egy szóval kifejezve, az igazat mondta?

Egy méter magasból, lépcső nélkül nem könnyű a leszállás. Mi fiatalok leugrottunk, az idősek azonban leültek, a vagon szélére, hogy lecsússzanak, de a rámpán (peronon) álló fegyveres német katonák már rángatták, húzták őket lefelé a csíkos ruhások segítségével, akik torkuk szakadtából ordítottak, sürgették, szidták, durván lökdösték a rémült tömeget Az öregek hátra maradoztak, de a vagonban működő két csíkos rab őket is a kijárathoz taszigálta. Jutka volt az első, aki leugrott. Néhány fiatallal együtt lentről segítettünk az öregeknek, akik nyöszörögve, irtózva néztek le a „mélységbe”, de nem sok idejük maradt a gondolkodásra, föntről lökték, alulról húzták őket, észre sem vették, már a rámpán találták magukat. Volt, aki lábbal, volt, aki fejjel érkezett. Ezért ahol tudtunk segítettünk, míg végül mindannyiunkat belöktek a sorba.

 – Gyorsan! Gyorsan! Még gyorsabban! – mintha égne a ház. A durvaság, a pánik-hangulat szuggesztív hatása megbénította agyunkat, akaratunkat Már szaladtunk magunktól is, elhittük, hogy nincs fontosabb a világon, mint hogy mielőbb felsorakozzunk. Csak arra ügyeltünk, hogy a kavarodásban nehogy elveszítsük egymást, de az apámat már elragadták és belökték a férfi csoportba.

– Gyorsan, ötös sorokban felsorakozni! Schnell! Los! Bewegung! (Gyorsan, mozgás!) A vagonok már üresek voltak. A nők és férfiak párhuzamosan külön csoportban. Ötös sorokból álló, két hosszú embertömb. Hogyan csinálták ezt szinte percek alatt?! Bizonyára nem mi voltunk az elsők, akik ideérkeztek. Nagy rutinról, módszeres gyakorlatról tanúskodott ez a fogadtatás. Hol lehetünk vajon? A lármán keresztül apu hangját hallottuk: anyámat szólította. Anyu megfordult.

– Állj középre, és erősen fogd a lányok kezét! – kiáltotta apám.

Anyu intett, hogy megértette. Közben a női csoport haladt előre, a férfiak álltak. Hátra fordultam, de apámat már nem láttam.

– Kik lehetnek ezek a pizsamások? – kérdezte Jutka suttogva.

– Csíkos ruhájuk után ítélve, vagy bolondok, vagy rabok. Szám is van a ruha karján. Megfigyelted? -suttogtam vissza.

– Hallgassatok már! – sziszegte kettőnk között anyu.

A közeledő asszonyokkal szemben egy jóképű, elegáns német tiszt magaslott ki a körülötte álló, forgolódó egyenruhások közül. Olyan megjelenés, hogy azonnal rá irányult minden tekintet. Terpeszállásban, egyik keze a csípőjén, a másikkal némán, mint egy karmester, egyszer jobbra, másszor balra intett. Nem sejtettem, mit jelent a jobb, mi a baloldal. Megfigyeltem, hogy balra került az emberek zöme, csak nagyon kevesen kerültek jobbra. Mi mind a hárman jobbra kerültünk. Amint elhaladtam a dirigáló „karmester” előtt, hallottam, hogy magában dúdol.

Anyám közénk állt, megfogta és még most is a magáéban tartja kezünket. Anyu mosolyától nekünk is visszatért a nyugalmunk. Csodálatos volt érezni meleg kezét. Hálát adtam az Istennek anyu mosolyáért, hálát adtam, hogy együtt maradtunk. Mert körülöttünk láttunk elég tragédiát és hallottuk a szétválasztott családok jajveszékelését. (Édesanyám nagyon szép asszony volt, két hónap múlva töltötte be a negyvenhárom évét, de harmincötnél nem látszott többnek, nővéreknek hittek bennünket. Jutka viszont tizennégy éve ellenére fejlett, magas lány volt, koránál idősebbnek nézett ki. Ezzel magyarázható, hogy együtt maradtunk, mert tizenhat éven alul és negyven éven felül csak elvétve kerültek a jobb oldalra. Ica barátnőm családját balra küldték. Hozzánk csatlakozott és így váltunk négytagú családdá. Megfogadtuk, hogy vigyázunk, el ne veszítsük egymást. Most már ez volt a legfontosabb. Mindezt menet, illetve futás közben, mert megállásra, de még lassításra sem adtak lehetőséget. A jobb oldalra küldött nőket csíkos ruhások vették át, terelték, nógatták, lökdösték, alakították ötös sorokból álló menetoszloppá, úgyszintén mozgás, menet közben, mert mögöttünk állandóan újak jöttek és csatlakoztak hozzánk.

Zúzott kövekkel kirakott úton vezettek bennünket, gyors tempóban. Úgy hajszoltak, mintha menekülnénk valahonnan. Ami azt illeti, nem is bántam, csak minél messzebb legyünk a „karmestertől”! Isten őrizz, még meggondolja magát. Az út jobboldalán teljes hosszában magas, szögesdrót-kerítés húzódott. Mögöttük kopasz, csíkos ruhás nők. Ezek ruhái nem voltak vasaltak. Fejük kopaszra borotválva világított, arcuk furcsa, üres tekintetű szemeik fénytelenek.

– Úgy látszik női bolondokat is tartanak itt – vélte Jutka. Távolabb civil ruhás nőket láttunk rácsok mögött, ugyanolyan űzött szemű, nőformájú lények voltak. Álldogáltak, vagy ültek a földön semmittevőn maguk elé bámulva. Mindegyik feje kékes-fehér biliárdgolyó, mindannyian frissen borotvált fejű kopaszok. A drótkerítéssel körülvett kopár, nagy „udvarokon” sorban egymás mellett egyformán épített hosszú, keskeny fabarakkok sorakoztak. A nők mintha farsangra öltöztek volna. Egyiken lógott, bő és hosszú volt a ruha, a másikon rövid és szúk, majd szétrepedt rajta. Jöttünkre sokan a rács közelébe szaladtak és mindenféle nyelven kiabáltak:

– Honnan érkeztetek? Kik vagytok? Dobjatok át mindent, amit csak tudtok, úgyis elveszik tőletek. Kenyeret, bögrét, tányért, kanalat… Úgyis elveszik… Egy óra múlva kirabolva, kopaszon, rongyokban, ti is a szögesdrót-kerítés mögé kerültök, higgyétek!… Higgyétek!

Magyar szót is hallottunk. Úristen! Magyarok is vannak ebben a bolondokházában, mert természetesen még mindig annak tartottuk, lakóit pedig szerencsétlen páriáknak, akikre mi „egészséges normálisok”, fensőbbséges borzongással tekintettünk. Jutka átdobta a kenyere felét, „aki kenyeret kér, nem pénzt, annak adni kell” jelszóval. Anyukám még a vagonban szétosztotta közöttünk maradék ennivalónkat, bizonyára arra az eshetőségre gondolt, ha ki-ki másfelé kerül.

Ördögi furfanggal kieszelt módszerrel dolgoztak a nácik, hogy egy fél óra leforgása alatt anyaszülte embereket robotokká változtassanak. Természetesen nem mi voltunk az első csoport, nem is az utolsó. Százezrével készültek a mesterségesen gyártott gépemberek ebben a pokolban. Több országból idehurcolt, különféle nemzetiségűek és vallásúak (legnagyobb részt zsidók) kerültek bele ebbe az óriás gépezetbe. Az gyorsan megdarálta, majd őrült sebességgel dobálta ki magából a kísértetiesen egyformára gyártott häftlingeket [foglyokat].

Szegő Ernőné (1913-1989)

Édesanyámat, Frisch Lenkét az egri, a tiszafüredi és a bagólyuki gettó lakóival együtt deportálták: „Mentünk Mengele elé. Aki nem tetszett neki, azt jobbra küldte. Mi a nővéremmel balra kerültünk. A sorok között motorkerékpáros SS-tisztek cirkáltak, revolverrel a kezükben…Láttuk, hogy a szögesdrót mögött kopaszra nyírt fejű nők dolgoznak, mögöttük kápók korbáccsal. ‘Jaj, Istenem, mi vár itt ránk?

A szelektálás után elindítottak bennünket a fertőtlenítőbe. Elvették a ruháinkat, fertőtlenítő oldatba rakták, a cipőinket is, de azt legalább visszakaptuk, a ruháinkat nem. Mindenki azt hordta, ami neki jutott. Szlovák lányok intézték a borotválást, hajvágást, utána volt a fürdő. Azután utánunk dobtak egy-egy ruhát, fehérneműt nem kaptunk. Birkenauban, a kettes barakkban háromezren voltunk, két hónapig.”

Édesanyám és Kertész Lilly is egy csoportba Brémába kerültek, romeltakarításra. „Kora reggel teherautókra raktak és vittek minket. Reggelire kaptunk egy kis feketekávét, este, mikor visszamentünk egy kis répalevest, 25 dkg kenyeret, és 2 dkg margarint. Sokan megették az egészet este, ahogy megkapták, legalább egyszer lakjanak jól.”

Hauer-Howard Ella, Los Angeles: Bréma, 1944. szeptember 26. „Ros Hásáná napján téglaszedés után teherkocsira másztunk, hogy visszatérjünk a szál1ásunknak kinevezett istállóba. A vezető az úton hirtelen fordulatot vett azzal a céllal, hogy közülünk minél többen kirepüljenek a romokra. Igy is történt. Sokan megsebesültek. Bársony Éva életveszélyesen. A következő napokon Grünfeld Magduska Éva ágyánál maradhatott, hogy ápolgassa. Odaadással ápolta és vigasztalta. „Ki fogok-e gyógyulni és fog-e engem még Pista szeretni az eltorzult arcommal?” – kérdezte Éva. „Persze, hogy fog szeretni, hiszen nem vagy nagyon megsérülve” – volt a felelet. Nekünk elárulta Magda, hogy Évának egyik szeme teljesen kiugrott és az egész arca borzalmasan eltorzult. Jom kipur napján egy szőnyegbombázás után szállásunk felé tartva, egy őr megállította teherkocsinkat azzal, hogy nem mehetünk tovább, mert istállónkat lebombázták. Kétségbeesve hívtam Magdát, mert tudtam, hogy Évával bent maradt az istállóban. Sírva jött és mondta, hogy nem volt ereje Évát kihozni, egyedül is csak nagy nehezen tudott kiugrani az ablakon. Éva benn égett. Egy mártír a hatmillióból.

Őrizze emlékét két versem: a Síremlék és Péntek este.

SIREMLÉK

Itt nyugszik

Dr. Lédig Istvánné

 Született

Bársony Éva

Élt egy rövid Életet,

A halál oka: Bréma.

Bocsásd meg

A világnak, Éva,

Hogy rengeteg rögéből

Nem jutott Neked Sírhalom.

Bocsásd meg neki azt,

Hogy nincsen Koporsó,

Csak siralom.

Bocsásd meg e világnak, Éva,

Nagy-nagy szenvedésedet,

És bocsásd meg a világnak, Éva”

Hogy kétszer

Haltál meg.

Egyik a testedet roncsolta szét,

Ahogy az úton a romok között

 A másik halál a lelked vitte el,

 A tűzből mentette ki azt.

Ami maradt.

Bocsásd meg e világnak, Éva,

 Hogy nem volt temetés,

Hol élettárs, apa, testvér

Nem vehettek részt.

És mi, kik sorstársaid voltunk,

Nekünk sem jutott annyi,

Hogy könnyünket elsírjuk

Sírod felett.

Neked nem olyan sírod van,

Mint milliónyi másnak,

Neked nem olyan sírod van,

 Mit előbb megásnak.

A Te sírod a múltunk,

Jelenünk és jövőnk,

A Te sírod siratják

Az utánunk jövők.

És bocsásd meg nekem, Éva,

E szerény sorokat,

Ezzel gondoltam jelölni

Széjjel szállt porodat.

PÉNTEK ESTE

Bréma, 1945 január

Meleg szoba,

Alkonyodó ég,

Fehér gyolcsabrosz,

Letakart kalács

Fényes gyertyatartók,

Bennük a láng

Ünnepi fénnyel

Ég.

Felette anyánk

 Áldó két keze

 Megáldja a lángot,

 Mit meggyújtott

 Tiszteletedre.

Boldog imája

Az ég felé

Megy:

Áldott légy

 Örökkévalónk,

Izrael Istene,

Az egyetlen

Egy!

Deszkafalu szobánk

Ikszlábú asztalán

Két vékony gyertya

Fáradt lánggal Ég.

Talán hiányzik az

Oxigén,

Mit elsóhajtottak

A rabtársak

Meg én.

A fáradt láng

Gyengén lobog,

Szívünk Téged

Keresve

Dobog.

Sóhajunk az ég felé

Megy:

Hol vagy,

Örökkévalónk,

 Izrael Istene,

Az egyetlen

Egy!

Lesznek-e még

Szombatváró

Szép péntekesték,

Áhítatos alkony,

Alkonyodó

Ég?

Hófehér gyolcsabrosz,

Asztalon kalács,

Ragyogó gyertyaláng.,

Felette Anyánk

Áldó keze,

Mit meggyújtott

 Tiszteletedre.

Boldog sóhaja

Mindig csak

Feléd Megy:

Áldott légy

Örökkévalónk,

Izrael Istene,

Az egyetlen

Egy!

            Brémából a front közeledtével a legyengült nőket a bergen-belseni haláltáborba vitték, ahol már akkor is a hullák hegyekben tornyosultak. Az április 16-án felszabadult mintegy 58.000 élőhalottból a következő hetekben még majdnem a fele meghalt, többnyire a kitört tífuszjárványban, mivel a felszabadító amerikai csapatok nem voltak felkészülve a járvány legyőzésére. A megmaradtak egy részét a svéd Vöröskereszt elvitte Svédországba, ahol legalább egészségileg igyekeztek őket rendbe hozni. Azonban sokan abban reménykedtek, hogy hazatérve megtalálják szeretteiket, azonban többnyire csalatkozniuk kellett. Kertész Lilly is így járt.

Breuer Tiborné: „dr. Rácz Zoltán rabbi volt a hittantanárom, a rabbi mentette meg az életemet Auschwitzban. Azzal, hogy amikor a vagonból ki kellett szállni, a csíkos ruhás rabok följöttek a vagonba és németül, illetve jiddisül mondták, hogy menjünk, ötös sorba álljunk és gyorsan, gyorsan majd megkapunk mindent később. Mellettünk, Gyöngyi és én mellettem ült egy fiatal anya két pici gyerekkel, beteg lett a két kis gyerek a nehéz úton. Az egyiket megfogtam, hogy le tudjon szállni az anyja, és fogtam a gyereket a vagon előtt, amikor meglátott Rácz főrabbi, és azt mondta, hogy azonnal adjam oda a gyereket az anyjának, és mi pedig, mint tanítványai menjünk előre, és így mentette meg az életemet, mert ha a gyereket fogom, akkor a másik oldalra kerülök. Ez így volt.

Auschwitzban szelektált Mengele [Josef Rudolf Mengele Günzburg, 1911. Bertioga, 1979. német SS-tiszt, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosa], mi arra az oldalra kerültünk, ahonnan a fürdőbe vittek. Lekopaszítottak bennünket és Gyöngyivel egymásra néztünk. Nem ismertük meg először egymást, csak a hangot és aztán elkezdtünk egymásra borulva sírni. Én kaptam fehérnemű nélkül egy barna bokáig érő ruhát, aminek az alját levágtam később a lágerban, és a fejemre tettem, mint egy fél kendőt. Auschwitzban lágerbe kerültünk, egy óriási lágerbarakkba, faburkolatú volt, de a világon más semmi, éjszaka, mint a szardíniák, úgy feküdtünk és egy takaró se a világon semmi, csupaszon a földön feküdtünk. Az első nap még vizet sem kaptunk, másnap hoztak a lajtos kocsival vizet, és egy lavórral megpróbáltam szerezni vizet mosdáshoz és egy szlovák nő, akik akkor lágervezetők voltak, olyan bottal ütött a hátamra, hogy két hétig volt egy óriási csík, fel volt dagadva a hátam. Borzalmas volt. Azt nem lehet elmondani. A latrina, az szabadon volt, és mindenkinek diaréja volt, el lehet képzelni a többit. Nem kaptunk vizet inni, és ezért elhatároztuk, hogy elmegyünk a láger végébe, szinte pocsolya volt egy Wermacht katona figyelmeztetett, hogy ne igyunk belőle, mert meghalunk. De ittunk belőle.

A holokauszt alatt a nővérem, Lola drága szüleimmel volt Domoszlón, onnan deportálták őket Bagólyukba. Bagólyukból a kerecsendi téglagyárba vitték őket is, ott találkoztunk, de más vagonba helyezték el őket, mert nem engedtek egy vagonba, ugyanis a húgommal, Gyöngyivel együtt Egerből kerültem, az egri gettóból kerültem Kerecsendre. Kerecsendről Maklárra vagoníroztak külön vagonba, és drága szüleimet elválasztották a nővéremtől és Auschwitzba egy hét múlva kiabálták, hogy Bagólyuk és akkor eszméltünk rá, hogy ki van nekünk Bagólyukban. Megtaláltuk a nővéremet. Utána együtt voltunk végiga felszabadulásig. Nagyon sokat betegeskedett, segítettük őt a lágerban, mert a revierre kellett vinni középfülgyulladással. Sok problémája volt szegénynek. Segítettük, megosztottuk vele az élelmünket, de együtt voltunk, a lágerban egy szobában laktunk végig.

Amikor az érsekújvári zsidók megérkeztek megtaláltuk egy unokanővérünket és nem ismertük meg, csak a nevét tudtuk, éppen 40 fokos lázban feküdt. Akkor mi, miután nem vizet kaptunk reggel, hanem ilyen kávét, valamilyen forralt vízbe tettek egy kis malátakávét, azt ittuk és abból vittünk neki, hogy annyira lázas, és elhatároztuk, hogy soha többet nem válunk el, hogy állandóan együtt maradunk. Aztán együtt maradtunk mi négyen.

Egyik nap egy szlovákiai unokahúgunk keresett meg minket, aki három éve már Auschwitzban volt. Rimaszombatból, vagy Pozsonyból vitték el. A szüleit persze elpusztították, de őt l4 éves korában Auschwitzba vitték. Ők építették a barakkokat. Úgy mentették meg, hogy 40 fokos lázban felnőttek támogatták, hogy ne vigyék a gázba. Keresett minket Braun lányokat, mert ő is Braun Ella volt. Drága apukám öccsének a lánya volt. Hosszú szőke haja volt, már akkor tetoválva volt a karja és mondta, hogy a Svájci Vöröskereszt őt nyilvántartja és ezért nem fogják a gázba vinni, hanem adtak neki egy feladatot, járt összeírni, hogy a blokkokban hányan vannak, ilyen feladatot kapott. Abban segített, hogy a kenyérszeleteléshez és a marmaládé osztása előtt engem a láger szobájába tett be, hogy segítsek, és akkor annyit loptam kenyeret és marmaládét, hogy a családomat, az én hozzátartozóimat segítsem, sőt az egrieket is, akik mikor hazajöttünk, mondták is.

Auschwitzban ez az unokahúgom Elluska segített ehhez. Mikor megismertük akkor első kérdésünk az volt: „Elluska, hogy találkozhatnánk a szüleinkkel? Erre azt mondta, gyertek velem! Elvitt a láger szélére a kerítéshez, azt mondja, hogy itt vannak csövek, üljetek rá. Szüleitek? Látjátok azt a füstöt? Azt a sötét, fekete füstöt? Ott égették el őket. Erre a testvéreimmel egymásra néztünk és azt gondoltuk és mondtuk is később, hogy biztos fölmondták az idegei a szolgálatot. Csak később jöttünk rá, hogy igaza volt. Ő mondta azt augusztus közepén, hogy 1000 nőt kér Németország muníciógyárba dolgozni, és ha lehet Mengele szelektálni. Ti ezzel menjetek el, mert akik itt maradnak, azoknak bizonytalan a sorsuk. Erre egy óriási kört alkottunk, a válogatás elkezdődött. Lola volt az első, utána Ica az unokanővérünk, utána Gyöngyi, én, és a végén Icának volt egy sógornője az is csatlakozott hozzánk. Lolát azonnal kiselejtezte Mengele ezért összenéztünk, és azt mondtuk, hogy add tovább, ha nem lát, azonnal kilépünk a körből. Így is tettünk. Megkerestük Lolát, összedugtuk a fejünket, hogy el kell innen mennünk, de másképp fogunk felsorakozni. Lola teljesen leromlott állapotban volt, nem bírt az éhezést. Akkor másképp sorakoztunk föl és átmentünk. Egy egész fél nap a napon étlen, szomjan ott tartottak bennünket mielőtt a másik lágerba átvittek volna. Onnan indult a vagon Németországba. Este már olyan halálos szomjúság jött rám, hogy én azt nem tudom elmondani. Amikor a fürdőbe értünk, ilyen mosodába kerültünk, ahol csapok voltak meg vedrek. Engem úgy húztak el a csaptól a testvéreim, hogy meg fogok halni. Már nem tudom, mennyit ittam és a szomjam nem oldódott. Valami szörnyű, akkor gondoltam, hogy a szomjhalál a legborzalmasabb. Másnap bevagoníroztak és Németországba, Allendorfba kerültünk.

Emlékezetem szerint három napig mentünk vagonban. Megérkeztünk egy lágerba, ott már volt vízcsap, rendes szobák voltak, priccsek, emeletes ágyak pokróctakaróval, ez már egy fél mennyország volt, és két vagy három nap múlva olyan hat kilométerre naponta mentünk a földalatti muníciógyárba. Augusztustól egészen tavaszig ott dolgoztunk. Én gránátokat fúrtam, amibe bekerült a robbanóanyag. A húgom, Gyöngyikém ő a Gitthausban dolgozott. Lola pedig kinti kommandóban, de nagyon keveset, mert nagyon sokat volt beteg.

Miután muníciógyárban dolgoztunk, minden nap kaptunk egy piros kis bögrében egy olyan jó három-négy deci tejet. Ebből mi az én húgommal együtt összeöntöttük és vittük Lolának, a testvérünknek a revierre. Ősszel, mikor a hideg bejött akkor mindenki kapott egy kabátot. Sajnos én vatelin nélküli tavaszi kabátot kaptam és a kabát egyik részén egy szürke kabáton belül volt egy rózsaszín betét bevarrva és a hátára ráfestve KCZ (Koncentrációs láger). 1945. március végén a gyár már nem kapott utánpótlást, ezért már csak egyszer egy nap kaptunk enni, akkor is csalánlevest. Kivittek minket az erdőbe, a havas erdőbe. Nekem egy rövid klumpám volt, egy fapapucs, belement a hó. Kivittek minket erdei munkára, mert a gyár már nem működött. Egy hét múlva fölsorakoztattak és evakuáltak bennünket, mert jött a front.”

Vértes Endréné: „Auschwicztól Allendorf kb. 50-60 km-re volt, ahol Breuerné Rózsáék is voltak és véletlenül tudtunk róluk. Jött egy fogorvos, akinek a listáján láttuk meg a nevüket. Hadianyaggyárban dolgoztunk, ahol jobb volt az ellátás, mint a haláltáborokban. Így azután, amikor felszabadultunk, szerencsére összetalálkoztunk volt hadifogoly angol zsidó katonatisztekkel, akik segítettek. Anyámat végelgyengüléssel kórházba kellett szállítani, de viszonylag hamar felépültünk és utána kalandos úton, de hazajöttünk Egerbe.”

***

Koltai Istvánné: „Kaptunk lapokat a hitközségtől, hogy a szülők megvannak, jól vannak. Mindenki jól volt, csak már nem volt meg. Őket 1944. június 12-én kivégezték. Elvitték őket Auschwitzba. Édesanyámat, édesapámat, a nővéremet, a Bözsit, amelyiknek kislánya volt, és a Rózsikát is.

Friedmann Ferenc és felesége 1938-ban

A Rózsika férjnél volt, de a férje valahol munkaszolgálatban volt, és ő is elment. Be volt gyűjtve Egerben [minden zsidó]. A gettó annyi volt, hogy azt mondták, hogy ahol a templom [a zsinagóga] van, ott mellette volt egy nem tudom, micsoda, és oda begyűjtötték. Én se tudom, hogy ott, Egerben, pontosan, hogy volt. A Rózsika mikor visszajött, azt nem faggattuk, mert sajnáltuk. Bözsit meg a gyerekét rögvest elgázosították, úgy, ahogy a szüleimet. Julika hatéves volt. Gyönyörű szép kislány, okos volt, intelligens, ment volna iskolába abban az évben. Álmukban se juthatott volna eszükbe, hogy mi az, ahova viszik őket. Ilyen aljasságra ki gondol, hogy ez előfordulhat a civilizált Európában.”

***

Munkaszolgálatosok

Klein Tibor: A vonat Hatvanon át Gombospusztára vitt bennünket. [A több ezer besorozott zsidó munkaszolgálatost a jólsvai és a – Hatvan mellett lévő – gombospusztai munkaszolgálatos elosztó helyre vitték, így elkerülték az auschwitzi haláltábort. Lebovits Imre: Zsidótörvények – Zsidómentők, Ex libris Kiadó, Budapest 2007]) Itt az első napon – éppen Úr napja volt – egy megerőltető menetgyakorlat után szelektáltak bennünket. A betegeket, a gyengéket, az 55 éven felülieket és az 50 éven felüli entellektüeleket külön állították. Őket valószínűleg egyenesen valamelyik megsemmisítő táborba küldték. A visszamaradottakat a 107/307 és a 107/308 számú munkaszolgálatos századokba osztották be. Kiskunlacháza mellé kerültünk egy új német repülőtér építésére.

Júliusban erősödtek az Egyesült Nemzetek légierőinek bombatámadásai. Az amerikai Liberatorok röpiratokat is szórtak le, amelyekből pontosan megtudhattuk, mi történt Auschwitzban az európai zsidósággal és a Magyarországról csak nemrég elűzött zsidókkal. Közülünk sokan nem hitték, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Azt erősítgették, hogy itt csak lélektani presszióról van szó, amellyel a németeket és a magyarokat a drasztikus zsidóellenes lépések megszüntetésére akarják rábírni. Néhány „Waldsee”-ban feladott levelezőlap is eljutott hozzánk. Ezeken családtagok közölték, hogy egészségesek és rendezett körülmények. között munkatáborban dolgoznak. Kerestünk ilyen nevű helységet Németország és Ausztria térképén. Találtunk nem is egyet. A német táborőrség katonái közül többen megerősítették, hogy valóban létezik ez a helység, mégpedig ismert üdülőhely szép erdős vidéken.

Négy és fél hónapig dolgoztunk a repülőtér építésén. A munka nehéz volt ugyan, de nem volt részünk azokban a borzalmakban, amelyeknek az orosz frontra küldött sorstársaink ki voltak téve. Csak a család utáni vágyakozás gyötört bennünket és még inkább a bizonytalanság, az aggódás, hogy szeretteink talán már tényleg nincsenek életben. Éjszakánként a barakkban itt-ott felsírt egy családját féltő apa – meglett, erős ember vagy egy gyerek-ifjú, aki még sohasem hagyta el eddig a meleg családi fészket.”

Dr. Tardos László: „Apám egy évig volt Ukrajnában munkaszolgálatosként. 1944-ben bevonultunk a gettóba, innen behívtak munkaszolgálatra, anyámat deportálták. 1944-ben, amikor felszámolták a gettót, a még mobilis férfiakat behívták Hatvanba, az egy ilyen gyülekező hely volt, ahová Heves megyéből, a gettókból hívták be a férfiakat, alakult három század. Ebből az egyik század, amit mi értelmiségi századnak hívtunk, ügyvédek, tanítók, egyből vitték őket Auschwitzba, a másik két század Magyarországon maradt, az első hely volt Kiskunlacháza, itt a németeknek építettünk repülőteret. Aztán amikor volt a Horthy-proklamáció, a másik század Budapestre, mi meg a Dunántúlra kerültünk. Közben olyan reptereket építettünk, amiket sosem használtak, Barcs, Szombathelyen volt az utolsó állomásunk, repteret építettünk, 1944. végén, amikor közeledtek az oroszok, átvittek minket Körmenden keresztül Grazba, kísérettel mentünk tovább Mauthausen felé, de mire mi felértünk gyalog, addigra már Mauthausent megközelítették az oroszok. Mi Gunskirchenbe mentünk, ott is szabadultunk fel. Ez volt kb. a történetünk 1945-ig.  Horti nevű főhadnagy volt a parancsnokunk, rendes ember volt, se nem gátolt, se nem segített, végig vitt minket az országon, aztán lelépett. Apám tiszti szakács volt.”

Novák Imre: „Horváth Kálmán százados beszéde után Jolsvára vonultunk be, ott állították össze a századokat, az ország különböző részeibe irányították munkára. Kuriózum: bevonultam, a hatóságok katonasapkába akarták, én is vásároltam egy ilyent, a sapkarózsába, ami pléhből volt, sikerült egy 100 pengőst belegyömöszölnöm, ennyi volt az összes vagyonom, amivel bevonultam, otthon nem dúskáltunk, ezt kaptam apámtól. Jolsva, parancs, egység sorakozzon fel, és még egy másik század is, civil sapkát dobják ki, katonasapkát dobják ki, sapkacsere, kitéptem a rózsát, és zsebre vágtam. Ott találtam egy ragyogó galambszürke velúrkalapot, amely egészen az aliázásomig (kivándorlás Izraelbe), 1949-ig elkísért. Jolsváról Mosonmagyaróvárra vittek.

Mosonmagyaróváron 240 ember volt a században, a parancsnok aránylag rendes ember volt. Ott Albrecht főherceg területén dolgoztunk, répát kellett egyelnünk, kukoricakapálás, egy hét múlva, sorakozó, Úrkútra vittek minket vonattal, a Veszprém melletti mangánbányákba, a német hadiipar egyetlen mangánbányája. Dnyepropetrovszkban ideiglenesen, visszavonulás után csak ez maradt. Úrkúton négy század volt: két zsidó és két román. Erdélyben, a visszakapott területeken, a bécsi döntés után a románokat besorozták munkaszolgálatos egységekbe, mint bennünket is, elvitték őket is.

Én magam Úrkúton a bányában dolgoztam, 100 m mélyen, ott sikerült megismernem a bányászok nehéz életét. Maga az a tény, hogy egy bányász hajlandó lemenni a föld alá megfizethetetlen. Jól kerestek, a feleségek nem is dolgoztak. A helyzet: három sihtában [bánya] dolgoztunk reggel 6, este 10, délután 2, aránylag normális volt az ellátás, katonai. A bánya vezetősége napi fél kiló kenyéradaggal hozzájárultak az ellátásunkhoz, a bánya érdeke volt minél többet termelni, gondoskodni a munkásokról, rólunk is.

Egy említésre méltó esetet akarok elmesélni az úrkúti életünkből. Az istállóban laktunk, a másik század fent a hegyen, erdő mellett, az erdő hosszú volt. Novemberben a Horthy-proklamáció után csendőrök érkeztek a másik századhoz, átvizsgálták az emberek csomagjait, le kellett teríteni a pokrócot a földre, a zsebeket kipakolni. Amikor megjelentek, értesítettek, hogy ide is fognak jönni. Az értékeinket összecsomagoltuk, az erdőben egy fára felkötöttük. Délután jöttek, ebéd után, semmiféle pénzt, vagy értéktárgyat nem találtak nálunk, ugyanazok a csendőrök, akik a gettóban kiverték az emberekből a pénzt, „pénzverdét” rendeztek be a gettókban. Ebben az esetben túljártunk az eszükön, volt órám és Montblanc töltőtollam, az órát a pesti gettóban adtam el élelmiszerért egy rendőrnek, a töltőtoll az oroszokhoz került. Az órát 11 kg lisztért cseréltem el.

Úrkúton nehéz munkánk volt, de az ellátás is sima és zökkenőmentes volt, ezért a munkában nem volt semmi fennakadás. A csillékbe kellett az ércet belapátolni. Modern körülmények között működött a bánya, légkompresszor nyomta a magasnyomású levegőt, csővezetékeken levezetve, légkalapácsot üzemeltettek, a levegőellátást is ezzel oldották meg, légakna ugyan volt, huzatos járat, de az oldaleresztékekbe nem jutott be a levegő, a kompresszor által előállított levegővel pótolták. 1944. november folyamán ukrán osztag érkezett Úrkútra, a vájárok, akikkel együtt dolgoztunk vezetők, 3-4 fős csapatok, sosem beszéltek velünk, svábok voltak mindannyian. Negatívan viselkedtek velünk, semmi információt nem adtak. Hidegen hagyta őket a mi ottlétünk. A külső politikai helyzet: a hatóságok kiadták azt az utasítást, hogy mindazok, akiknek Schutzpassuk és védlevelük volt, azokat Budapestre, az Albrecht laktanyába kellett felkísérni. Hét társunk kapott ilyen védőlevelet, amit a pesti rokonok küldtek nekik, a kerettel felküldték őket Pestre. Néhány nap múlva levelezőlapokat kaptunk, minket visznek most Nyugatra, ne mozduljatok, várjátok meg az eseményeket, ne hagyjátok magatokat elhurcolni. Sikerült kollektív védlevelet szerezni. Jött a századparancsnoknak utasítás, Pestre az egész századot. Hetekig gondolkoztunk, leadjuk-e a védlevelet.  Végül december 9-én az egész század gyalog indult Budapestre, két szekeret megpakoltak élelmiszerrel, a parancsnok körültekintő volt, gondoskodni akart rólunk, 9-19-ig tartott, amíg felérkeztünk az Albrecht laktanyába szekerestül, két nappal később Aréna úti templomba, épületekbe helyeztek el. A létszám lassan-lassan nőtt, dec. 24-re háromezer ember jött össze az ostrom kezdetére, ott vártuk a sorsunkat, mi lesz a továbbiakban. Az történt, hogy a laktanya belövéseket kapott, ágyúgolyókkal bombázták. A lovakat kiadták nekünk ellátásra, mást nem kaptunk, a hadsereg megszüntette, a döglött lovakat adták át, azt vagdostuk.

Kató nővérem férje, Proper József Gyula tényleges katonai szolgálatát töltötte az első bécsi döntés idején. Tankos katonai felderítő alakulatban teljesített szolgálatot, Vásárosnamény környékén az első tankkal mentek át a Tiszán, ahol rájuk lőttek. A tank és a benne ülők is találatot kaptak, de egyúttal ezüst vitézségi érmet is. Úgyhogy egy idő után ugyan leszerelték, de többet nem hívták be munkaszolgálatra sem. 1944-ben Tolcsván laktak, és a kitüntetése, valamint a mentessége miatt nem kellett bevonulniuk a sárospataki gettóba. Azonban kapott később egy behívót mégis, akkor elment a szolgabíróhoz, aki jó barátja volt, az pedig azt mondta neki, hogy csak másnap küldi el a csendőrségre a levelet, addig azt tesz, amit akar. Erre a sógorom felrakta a feleségét a vonatra, majd este ő is elutazott Budapestre. Egy razziában csak elkapták és Mauthausenbe került, ahonnan visszatért. Felesége szeptemberben szülte meg gyermekét, így neki köszönhette az életét, mert amikor a nyilasok leparancsolták a házban lakó zsidókat (Csanády u. 18.) [csillagos ház], akkor ő a kéthetes babával a lakásban maradt. Egy nyilas felment ellenőrizni a lakásokat. Amikor meglátta őket, intett, hogy maradjanak és legyenek csendben. A háború után még született egy gyermekük, majd kivándoroltak Kanadába, ahol 1971-ben Proper József egy autóbaleset következtében hunyt el.”

Dr. Fischer Miklósné: „Férjemet, dr. Fischer Miklóst 1940-ben kihelyezték Kárpátaljára körorvosnak munkaszolgálatosként. Talán abban reménykedtek, hogy az ottani ruszin lakosok bántani fogják. Egy esztendőig volt ott, a ruszinok egy társzekeret pakoltak meg ennivalóval, úgy engedték haza. 1944-ben Hatvanba vitték vasutat krampácsolni, majd innen a századával együtt Komáromba került. Ott tartózkodásuk alatt az ottani malmos családját kezelte, ezért sült tököt, kenyeret kapott, amit megosztott közvetlen társaival. Ez akkor életmentő volt. Ezután Mauthausen következett. Menetelés során társai flekktífuszt kaptak. Gyógyszer és minden híján próbált segíteni. Később ő is megkapta a tífuszt, akkor társai őt cipelték, megállni nem lehetett, mert aki leült, azt lelőtték.”

Pollák Pál: „1944. május 27-én vonultam be Kisgombosra, ahol a 107/308 századhoz osztottak be. Kisgomboson csak egy hétig voltam, ahonnan Kiskunlacházára mentünk. Négy hónapig voltam ott a század szakácsa. Körülbelül szeptember végén, vagy október elején Adony, Pusztaszabolcs, Darány, Sorokpolányon át Körmendre vittek, ahol SA [Sturmabteilung rohamosztag] alakulat vett át. Ezen az úton a nyilasok gyalázatosan viselkedtek. Megkérdezték az embereket, ki beteg, ki szeretne kórházba menni. A saját szememmel láttam, amikor a kórházba jelentkezők közül négyet agyonlőttek. Amikor az SA átvett bennünket, hajtottak tovább, mint a barmot. Kergettek a havas úton, enni nem adtak, talán 10 dkg. kenyeret egy napra. A földből szedtük ki a krumplit, hogy fel ne forduljunk éhen. Végre megérkeztünk Engerauba. Itt kb. két hónapig voltam, március végéig. Akkor indultunk el Mauthausenbe. Ez az út tele volt borzalmakkal. Kint aludtunk a szabadban, hóban, hófúvásban, enni csak nagyon ritkán kaptunk. Így érkeztünk meg közel egy hónapi menetelés után csontvázzá lesoványodva április végén. Azonnal vittek minket tovább Gunskirchenbe, mert akkor már Mauthausent ürítették. Gunskirchenbe 1945.május 4-én jöttek be az amerikaiak, ami felejthetetlen. Csomagokat tele keksszel, csokoládéval dobáltak le nekünk az autókról, amikor bevonultak.” DEGOB 879. sz. jegyzőkönyv.

***

1944. október 15-én hangzott el a Magyar Rádióban Horthy Miklós kormányzó proklamációja a háborúból való kiugrásról. Sajnos mindez nem volt előkészítve, így a német csapatok a kísérletet gyorsan meghiúsították. A következmények közé tartozott mindaz is, ami Egerben, illetve a Dunántúlon, Pusztavámon állomásozó „orvosszázaddal”, – amelynek több egri tagja is volt – történt.

1944. október 15-én Henkey-Hőnig József m. kir. tüzérőrnagy összehívta a tisztikart Egerben, és kiadta a parancsot: „minden szökevényt el kell fogni és fel kell koncolni!” [Disszidált, majd megalakította a svédországi Magyar Harcosok Bajtársi Közösség szélsőjobboldali, katonai jelleggel felépített magyar emigráns szervezetét. Västeråsban hunyt el 1994. március 13-án 86 éves korában.] Útellenőrző különítményeket állítottak fel dr. Polgáry Pál főszolgabíró, főhadnagy, Szántay Imre zászlós, Adamecz István hadapródőrmester, Horváth Ferenc törzsőrmester vezetésével. Az elfogott katonákat, munkaszolgálatosokat a kerecsendi községházára vitték, ahol megverték és kifosztották, majd a dögtemetőben kivégezték őket.. Az egri népbíróság 1948-ban Szántay Imre volt zászlóst tíz év fegyház-büntetésre ítélte, amiért Kerecsend községben nyolc ismeretlen munkaszolgálatost kivégeztetett. Október 16-án délután Polgáry Pál a kerecsendi útelágazásnál erőszakos módon megállított egy katonai gépkocsit, amelyben több katona és négy munkaszolgálatos ült. Az elfogott katonákat Egerbe küldték, a négy munkaszolgálatost az alakulat parancsnoka halálra ítélte. A négy munkaszolgálatost az egyik beosztott tiszt vezetésével a kijelölt osztag agyonlőtte. Polgáry Pál még 16-án este elfogott egy munkaszolgálatost, majd 17-én további négy főt és valamennyiüket ugyancsak kivégeztette.

    Dr. Székely Béla orvost és családját nem hurcolták el a többi egri zsidóval, mivel az I. világháborús katonai szolgálata alatt megvakult és a fennálló rendelkezések szerint őt és családját is mentesség illette meg. Fia, György „szerencsére” bevonult munkaszolgálatosnak, de szüleit és húgát a nyilas hatalomátvétel után 1944. októberében először az egri ügyészségi fogházba hurcolták, majd átadták a füzesabonyi csendőrparancsnokságnak. Ugyanígy jártak el egy hatvani zsidó családdal is. Dr. Kun András szülész-nőgyógyász megszökött a munkaszolgálatból, saját egri szanatóriumában szeretett volna elrejtőzni, de felismerték, feljelentették, és a Székely családdal és 12 társával együtt hurcolták el. Megásatták velük a saját sírjukat, majd tarkólövéssel végeztek velük a kerecsendi erdőben 1944. november 9-én. „Arcra borulva, szétroncsolt koponyával, elevenen összetört tagokkal feküdtek a saját maguk által megásott sírban.”

A kerecsendi áldozatok temetése Egerben 1945 tavaszán

A kivégzésre a parancsot a közben katonának bevonult dr. Polgáry Pál adta, aki ezzel a tettével addigi tevékenységére tette fel a koronát. November 9-én a munkaszolgálatból megszökött Steiner Imrét az egri rendőrség fogdájából a nyilasházba hurcolták, és ott agyonverték. Furmanovics Márton egri polgár – oroszként itt maradt hadifogsága után – mutatta meg a 26 tarkólövést elszenvedett egri sírhelyét 1945 március 19-én. dr. Sándor Jenő hatvani főorvos feleségével, dr. Grosz György fogorvos családjával, dr. Pánczél György gyógyszerész családjával és végül Steiner Imrét, aki a munkaszolgálatból megszökött.

Mégis voltak olyanok, elsősorban munkaszolgálatosok, akik megszökve a frontról találtak tisztességes és bátor embereket, akik életük kockáztatásával eredményesen bújtatták őket. Lénárd Sándort özvegy Baloghné és Debreceni László asztalos mester Rózsa utcai házukban rejtették el. Dr. Preszler Gyula néhány társával együtt megszökött a munkaszolgálatból. A Putnok felől Egerbe tartó vonaton megkértek egy katonát, hogy adja ki magát a kísérőjüknek. A várállomáson leszálltak és a vécsei völgyön kifelé menekültek. A katona feljelentette őket, de sikerült elrejtőzniük. Az Auschwitzba deportált 1620 személy közül csak nagyon kevesen tértek vissza. A munkaszolgálatra bevonult férfiak közül számosan elpusztultak Oroszországban a keretlegények kínzásai következtében, vagy az 1943-as téli visszavonulás alatt, majd később a tífusz végzett sokukkal. Közülük aránylag mégis többen menekültek meg. A bujkálók közül nem egyet a nyilasok végeztek ki. Dr. Ráth (Róth) János és Klinger Erzsébet is Egerben bujkáltak, de feljelentették őket. Június 30-án két lányt és egy fiút fogtak el hamis iratokkal, július 12-én Boros Pálnét tartóztatták le, valamennyiüket Miskolcra vitték, majd deportálták őket. Végül mindketten életben maradtak.

Klein Tibor: „Október 15-én hallottuk a rádióban a kormányzó proklamációját fegyverszünetről, Magyarország békeszándékairól. Azt hittük, hogy a háború befejeződött. Szétszéledtünk abban a naiv hitben, hogy semmi mást nem kell tennünk, mint vonatra ülni és haza utazni. Abban is reménykedtünk, hogy rövidesen viszontláthatjuk családtagjainkat. A helyzetváltozásról csak éjszaka szereztünk tudomást, amikor fegyveres katonák körülvették a vasútállomást és sűrű lövöldözései kényszerítettek bennünket a táborba való visszatérésre. Csak akkor tudtuk meg, hogy a németek szolgái, a Szálasi fasiszták ragadták magukhoz a hatalmat.

A helyzetünk ettől a naptól fogva gyökeresen megváltozott. Mindenki igyekezett a Nemzetközi Vöröskereszt védlevelét megszerezni, de hiába. Novemberben útba indítottak bennünket nyugat felé. A cél valamelyik németországi koncentrációs tábor volt. Szerencsénkre az oroszok már három oldalról bekerítették a fővárost és környékét és az út csak Budapest felé volt nyitva. Az oroszok oly közel voltak, hogy tisztán hallhattuk az ágyúdörgést. A főváros teljes bekerítése után nagy nehezen találtunk egy rést, amelyen át bejutottunk a már ostrom alatt álló városba. Minden katonai rend felbomlott. A németek átadtak bennünket a magyar hatóságoknak, ezek pedig bevittek minket a zsúfolt, szenvedéseknek, éhezéseknek kitett gettóba.

Sorsunk ettől kezdve szorosan egybefonódott a pesti gettó lakóinak sorsával. „Lebukás”, kivégzések a befagyott Duna partján, elképzelhetetlen éhínség, rettegés a zöldinges szadista kölyköktől [hungaristák], betegség, fagyhalál és a pokol minden kínja jutott osztályrészünkül. Közel két hónapig éltünk ebben az infernóban. Sokan elhullottak sorainkból. Betegek, öregek és sokan fiatalok is, akiket elhurcoltak „munkára” és sohasem tértek többé vissza. Nagy nehezen tudtuk csak fenntartani a kapcsolatot a romos házak között, amelyekben oltalmat kerestünk a ránk leselkedő veszélyekkel szemben. Nap, mint nap hallottunk egy-egy bajtársunkról, akit kivégeztek, halálra kínoztak, vagy aki végelgyengülésben meghalt.

Január 18-án jött a felszabadulás. A Vörös Hadsereg a Duna túlsó oldalára, Budára űzte át a németeket és magyar csatlósaikat. Néhány nap múlva már megindultunk az „otthon” felé, főleg gyalog a behavazott utakon. Sokat közülünk „elkaptak” az oroszok, hogy a fogolytáboraikban mutatkozó hiányt – tekintet nélkül az elfogott ki- és mivoltára – pótolják. Az első zsidók már december elején eljutottak Egerbe úttalan utakon, ezer és ezer veszélynek kitéve. Februárban, márciusban és áprilisban egyenkint szállingóztak vissza azok, akik a pesti gettóban, Magyarország, Galícia és Románia felszabadított részein megmaradtak.”

JOLSVÁTÓL PUSZTAVÁMIG

            Több forrás is tudósít a Heves és Borsod megye zsidó értelmiségeinek, orvosok, mérnökök munkaszolgálatos századának tragédiájáról.

Dr. Aszódi István fogorvos (Tiszaroff, 1893 – Tiszafüred, 1960) fiával Imrével (Tiszafüred, 1924 – Miskolc, 2004) nőgyógyász, egyetemi tanárral egy rövid ideig tagja volt a századnak: „A miskolci hadtest-parancsnokságon a muszosok főnöke egy Horváth Kálmán nevű százados volt, aki e feladatát igen humánusan látta el. Már a háború elején is fellépett azért, hogy a frontra került muszosok (munkaszolgálatosok korabeli neve) se maradjanak tovább ott, mint a katonák. A nyilas uralom idején pedig bizonyára jobban értesült a gettóba tömörítettek további sorsáról, mint maguk az érdekeltek. Horváth százados felkereste a hadtest területén lévő gettókat és „besorozta” muszosnak mindazokat a férfiakat, akik „szerinte” hadköteles korúak voltak (rájuk lehetett fogni, hogy már 20 év fölöttiek, ill. még nem idősebbek 50 évesnél), függetlenül attól, hogy sánták, bénák-e vagy még 15, ill. már 70 évesek.

E besorozottakat Jolsvára (ma Szlovákia) vitte, a miskolci VII. hadtest egyik munkaszolgálatos bevonulási központja volt.

Jolsván – ebben a kis hegyi faluban, aminek a lakossága zömmel magyar volt -volt ugyan egy laktanya, de ott még zsúfoltan sem fértek volna el a muszosok, ezért egy részüket a faluban helyezték el, zömmel a lakások melletti csűrökben. Ezek a szálas takarmány tárolására épültek, tetőjük volt és legfeljebb a szeles oldal felől volt fából készült faluk. Ez a nyári időben megfelelő szálláshelyül szolgált.

Bizonyára nem a véletlen műve -hanem Horváth százados hatása – volt, hogy a keret tisztikara – és így a legénység is – humánus volt, nem történtek kegyetlenkedések. Olyan laza volt az őrizet, hogy gyakorlatilag szabadon lehetett az utcán közlekedni és aki akart átszökhetett a besztercebányai partizánokhoz. Jósván megítélésünk szerint összegyűlt vagy 4- 5000 muszos. Érvényesítették a már említett rendelkezést, külön századba gyűjtötték a jelzett diplomásokat, akiknek zöme orvos volt. Ezért nevezték el ezt az alakulatot orvosszázadnak. Idővel a front közeledett Jolsvához, így ezt a falut is kiürítették.

1944 szeptemberében a századot, ami főként orvosokból, gyógyszerészekből, kisebb számban mérnökökből állt Bakonysárkányba, illetőleg a tőle 10 km távolságban lévő Pusztavám nevű faluba vezényeltek. E századot az illetékes hatóságok meg akarták mindenképpen menteni. Vezetőik Kuruc József zászlóaljparancsnok, Trizsnoi százados, Héczey és Plachy főhadnagyok, valamint Terrmann László főhadnagy a közvetlen parancsnok határozott jóindulattal és megértéssel kezelték őket. A 107/320 kmsz. század létszáma 180 fő volt, a másiké 160. Mindenképpen megakarták őket menteni, ahogyan ezt tudatták is velük.

A parancsnokság az érvényes rendelkezések értelmében elkülönítette az orvosokat (kb. 120-140 fő), a gyógyszerészeket (30-40 fő), az állatorvosokat (6 fő) és a mérnököket (30-40 fő) az említett orvos században. Minden muszos században volt egy ún. törzs: orvos, szakács, raktáros, kocsis és parancsnok (aki közvetített a keret felé) közülük. Speciális jolsvai szituáció volt a „borjas” pár. Éppen a Horváth százados féle mozgalom miatt több esetben fordult elő, hogy apa és fia, vagy testvérek, néha nagyapa és unokája együtt „soroztatott” be, vagy találkozott ott össze és együtt maradtak.

A fürdő épületébe kerültek az idősebbek, akik még zömmel I. világháborús tisztek voltak, amíg zsidó voltuk miatt meg nem fosztották őket rangjuktól. A bevonultak csak korlátozott mennyiségű holmit és pénzt vihettek magukkal, és az aránylagos nyugalmat csak néha zavarta meg a parancsnokságtól független csendőrség ún. „hipis” rendezésével. A hipis abból állt, hogy mindenkit kirendeltek a labdarúgó pályára, ott ki kellett pakolni mindent a hátizsákból és le kellett vetkőzni. A csendőrök aztán elkobozták – rövid úton, jegyzőkönyv nélkül – mindazt, amit ők feleslegesnek tartottak, de főleg pénz és ékszerek után kutattak.

Az orvosok szinte mindannyian magukkal hozták az orvosi táskájukat a legszükségesebbnek tartott műszerekkel. Volt, aki egy kétkerekű kocsira felpakolta az egész rendelőjét a röntgenfelszereléssel együtt. Az egyetemi hallgatókat az orvos századból egy kisebb incidens következtében eltávolították. Így rnindketten egy véletlenül akkor induló menetszázadhoz kerültünk. E sajátos bosszúnak köszönhetően életben maradtunk. Így a század további sorsát csak az életben maradt volt századtársak elbeszéléseiből, valamint dokumentumokból ismerem.

PUSZTAVÁM, 1944. OKTÓBER 16.

A Horthy-proklamáció napján (1944. okt. 15.) volt a fordulópont. Letépték karszalagjaikat, és a tábor udvarán rögtönzött ünnepi beszédeket tartottak, hazafias dalokat énekeltek, Ady-, József Attila-verseket szavaltak. A keretlegények feljebbvalóikkal együtt szintén letették a fegyvert és közösen ünnepelték a szabadságot a fogvatartottakkal. Gyorsan kiderült, örömük múló pillanat volt csupán, estére a hangulat merőben megváltozott.

A korabeli visszaemlékezések megoszlanak arról, ki tette, tény azonban, hogy bejelentés érkezett a Székesfehérváron állomásozó SS központba: zsidó lázadás tört ki Pusztavámon a munkaszolgálatosok között. Voltak, akik, megérezték a vészt, voltak, akik bíztak az alakulat vezetőjének kijelentésében: nem indokolt félelmük, nincs szükség arra, hogy továbbmenjenek egy nagyobb biztonságot nyújtó hely felé.

A hangulat estére megváltozott. A keret feltűzte szuronyait. Halálos csönd és mély aggodalom ülte meg a tábort. A visszaemlékezések szerint a legények egyike pedig bekiállított a kerítésen: zsidók, most megfizettek örömeitekért! Ilyen körülmények között múlt el a nap. Alakulatunk akkori vezetőjét, Terrmann hadnagyot megkérték, hogy vezényelje be a századot a bakonysárkányi központba. Ezt ő azzal utasította vissza, hogy ne adjanak neki tanácsot, ha baj lenne, majd ő helyt áll.

A nyugtalankodók tehát szökést szerveztek, dr. Koch György és László László vezetésével negyvennyolcan a sötétség beálltával a közeli erdőbe vették be magukat, majd a hajnal beálltával találomra indultak el a Bakony hegycsúcsai között. A szökésben lévőket útjukon mindeközben szerencsecsillaguk vezette szabadságuk felé, és segítette őket megannyi jóérzésű ember is. Találkoztak németekkel, kakastollas csendőrökkel, de nem esett bántódásuk. Találkoztak Monostori János erdőkerülővel, aki két napig bújtatta a csapatot egy vadászházban, hogy pihenten, jóllakottan és erőt gyűjtve indulhassanak tovább. Útban Budapest felé egy „géhás” százados kenyérszállítmányából etette meg őket, az ő kilétét mind a mai napig homály fedi. Tőle tudták meg a döbbenetes hírt is, hogy mi történt szökésük másnapján Pusztavámon. Maradt fenn a véres délutánról egy jegyzőkönyvrészlet is az egyik őr, Jakab László őrmester elbeszéléséből, ami valamennyi visszaemlékezés közül a leghitelesebbnek tekinthető, és amely megjelent Vihar Béla mezőcsáti tanító és író [Hajdúnánás, 1908. május 23. – Budapest, 1978. november 24. költő, újságíró, tanár] Sárga könyv című munkájában is: „Másnap a kora reggeli órákban egy fölfegyverzett SS század vette körül az udvart. A táborban lévőket felsorakoztatták, majd kijelentették, hogy azonnal haditörvényszéket tartanak. Mindez természetesen német nyelven történt. A falu népe a kerítés rácsain keresztül figyelte az eseményeket. Félelmetes pillanatok voltak. Az elnöklő SS-tiszt lázadás bűntettében mondta ki bűnösnek a századot. Az egész tárgyalás nem tartott tovább tíz percnél és az ítélet rögtöni halál. Tízes csoportokban kocsira rakták őket, majd a falu szélén lévő homokbányába vitték. Itt előzetesen meztelenre vetkőztették, majd tarkólövéssel végeztek velük. Az áldozatok még a következő napokban is ott feküdtek, majd ukrán hadifoglyokkal tömegsírba temettették el a lemészárolt orvosszázadot. Ruháikat, értéktárgyaikat az SS-ek három teherautóra rakták. Móron és Pusztavámon a sváb lakosság között osztották szét.”

Ez a másik történet a megszökött 48 munkaszolgálatos történetét meséli el:

„A falu lakosai is befogadták őket, és privát házaknál szállásolták el. 1944. október 15-én hajnalban még nem tudhatták, hogy ez a vasárnap az előző napok viszonylag őszies napsütését milyen haragos, mennydörgésekkel teli nappá változtatja. E nap délutánján olvasták be a rádióban a Horthy-proklamációt! A munkaszolgálatosokat ״ mennyei boldogság” töltötte el. A keretlegények — feljebbvalóikkal együtt — letették a fegyvert. A tábor lakói ellepték a falu utcáit, örültek egymásnak és azt hitték, hogy most már szabadok lehetnek, végleg és visszavonhatatlanul. A felhőtlen hangulatot percek alatt elűzte és a vérmes reményeket romba döntötte az a tény, hogy észrevették a gépfegyveres németeket, akik akkor érkeztek meg a faluba. Ekkor érlelődött meg a szökés gondolata többükben. A csoportot Dr. Koch Györgyorvos és László László szervezte. Mindössze 48-an indultak el a közeli erdő felé. Hárman előőrsként körülnéztek, de fáknál és bozótnál egyebet nem láttak. Az útirányt kijelölve kissé beljebb az erdőben megvárták egymást. Körülbelül 5—6 kilométert tehettek meg már, de ez nem volt olyan messze Pusztavámtól, hogy nyugodtan álomra hajthatták volna fejüket. Várták a derengő hajnalt. És elérkezett 1944.október 16-a! „Mi most 48-an egy katonai alakulat leszünk!” – mondta dr. Koch György. Eszerint kell mindenkinek viselkednie. Katonás rendbe szedte őket, s így indultak el a sűrű erdő belseje felé. Kora délután lehetett, amikor hirtelen többször megismétlődő gépfegyver ropogás, sortűz volt hallható. Akkor még a csoportnak fogalma sem volt arról, hogy ez honnan hangzik és főleg, hogy miért? Mindenre, csak később kaptak magyarázatot! Az erdőben Monostori János erdőőr vendégszeretetét élvezték két napig. Kissé megpihenve és jóllakva indulhattak tovább. A faluban meghúzhatták magukat egy fészerben, ahol a háziak tejjel és kenyérrel kínálták meg őket. Kora hajnalban kellett tovább menniük, mert észrevették a katonákat. Alig mentek pár kilométert, hirtelen két katonai teherautó ért melléjük. Megdöbbenésükre a rajtuk lévők felajánlották, hogy elviszik őket egy darabig. Később a beszélgetés során megtudták, hogy ezek is katonaszökevények voltak. Amikor a teherautókról leszálltak, az országútról letérve egy tanya felé mentek. Útjukat parasztszekér állta el, amelyen katonák ültek egy százados vezetésével. Nem lehetett kitérni. Dr. Koch odalépett a százados elé és szabályszerűen jelentett.” ״ Budapestre vagyunk vezényelve a Ferenc József laktanyába!” A százados tudomásukra hozta, hogy Pusztavámon október 16-án 216 munkaszolgálatos zsidót az SS különítmény lemészárolt. Elmondta: még október 15-én este kihirdették a faluban, hogy minden munkaszolgálatos köteles a körletébe visszamenni. Reggel a falu szélén lévő réten felsorakoztatták valamennyiüket, meztelenre vetkőztették és lapátot, ásót nyomtak a kezükbe. Az SS legények rájuk kiabálva ordítottak, hogy kezdjenek ásni egy nagy és mélygödröt, amelyben majd „kényelmesen aludhatnak!” Végezetül bezavarták mindegyiküket a saját maguk ásta gödörbe, és a 6 golyószórós SS legény lekaszabolta őket. Aki még ezután is megmozdult, abba külön is sorozatot engedtek. A százados kérte, hogy széledjenek szét és egyenként próbálkozzanak a szökéssel, mert az kevésbé kockázatos. A lesújtó hír hallatára teljesen összeomolva, testileg és lelkileg megbénulva, némán és könnyezve álltak! A vezető lelket próbált beléjük verni, de hiába. Azon az éjjelen senki sem hunyta le a szemét! Útjuk során találkoztak németekkel, magyar kakastollas csendőrökkel. Pillanatok alatt a hajak megőszültek, a fiatalabbak megtört, öreg emberekké váltak. És amikor már szinte minden elveszettnek látszott, mindig akadtak emberséges emberek! Egy rendőrtörzsőrmester, például, aki kerékpárjával utolérve a csoportot úgy tett, mintha reá lennének bízva és kísérné őket. Elvezette a saját háza pincéjébe valamennyit, majd felkísérte Budapestre a Síp u. 12-be. De ez már egy másik történet. Emlékezzünk most a 216 mártírra amunkaszolgálatos „orvos” század halottjaira! Nem szabad soha elfelednünk őket. Azutókor soha ne éljen át ilyet és soha ne tudja meg, hogy mit jelent az az érzés, amikor az emberekkel megásatják saját sírjukat! A pusztavámi munkaszolgálatos zsidószázad 216 mártírjának emlékére font hatalmas koszorúban e cikk legyen most egy szál virág! A soha el nem múló emlékezés virágszála!”

Ez a cikk azt támasztja alá, hogy a tömegmészárlás nem a munkaszolgálatosoknak a Horthy-proklamáció feletti örömérzete váltotta ki, hanem tudatos és előre eltervezett volt a mészárlás:

„A múlt Münchenben háttere az, amely Pusztavámon történt 1944. október 16-án. Fejér megyei Pusztavámon két munkásszázad mintegy 300 emberrel telepedett le, mert oda irányították. Az egyik munkásszázad 214 emberből állt, a másik csonkaszázad volt és a jolsvai parancsnokság azért irányította a főleg orvosokból és gyógyszerészekből álló két századot a Bakonyban levő községbe, hogy megmentsék őket a nyilasoktól és az SS-ektől. A háromszáz ember közül mintegy kétszáz volt orvos, közöttük számos fiatal és máris jelentős tudományos munkásságot kifejtő orvos-tudós. Az, hogy mi történt Pusztavámon, azt László László salgótarjáni fogtechnikus az egyik véletlenül megmenekült koronatanú mondotta el, akinek sikerült az SS és nyilas gyűrűből kitörnie. Írásos jegyzeteiben közölte, hogy 1944. október 15-én egy 14 éves kislány őt és Révai József nevű bajtársát figyelmeztette, hogy másnap az ott állomásozó SS-ek és nyilasok ki akarják végezni a két századot. A kislány figyelmeztetését alátámasztotta az, hogy az egyik munkaszolgálatos véletlenül meghallotta, amikor egy SS-legény odaszólt társának: „Nézd már kamerád, ezek a hülye zsidók milyen nyugodtan sétálgatnak a faluban, no majd holnap elvesszük a kedvüket!” László László és Révai József végigjárták a házaknál elszállásolt bajtársaikat, de mindössze 47-en hitték el az első percekben hihetetlennek hangzó rémhírt, a többiek ott maradtak. Ez a negyvenhét ember dr. Koch György vezetésével a közeli erdőbe menekült és másnap reggel nyolc órakor gépfegyverropogást hallottak. Az erdőben találkoztak egy magyar honvéd alakulattal, amelynek ismeretlen vezetője, egy százados elmondta nekik, hogy mi történt Pusztavámon, és annyira embernek bizonyult, hogy a század élelmiszerkészletéből kenyeret adott a szökött munkaszolgálatosoknak, hogy tovább mehessenek. Utólag kiderült, mi is történt Pusztavámon. Reggel 6-kor kihirdették, hogy minden zsidó munkaszolgálatos jelentkezzen a falu szélén levő réten és ott sorakozzon. A sorakozó után megjelentek az SS-ek, rájuk parancsoltak, vetkőzzenek le, ruhájukat helyezzék egy halomba és utána megkezdődött a borzalmas vérfürdő. A sortűz előtt még megparancsolták a munkaszolgálatosoknak, hogy a réten egy mély árkot ássanak és ide lőtték be a szerencsétlen muszosokat. A vérengzésnek 216 halálos áldozata volt, és a felszabadulás után hantolták ki a mártírokat a tömegsírból. A salgótarjáni fogtechnikus megölt bajtársairól névsort is készítettek, azzal, hogy harmincöt harcitársának nevét nem tudta. A többi név lapunk 1974. október 15-i számában jelent meg. Ez maradt ki Csányi László cikkéből és ezért mi nem tudunk együtt érezni Theresia Stettnerrel és még kevésbé a suszterből lett községvezetővel Franz Stamlerrel, akiket tulajdonképpen nem a volksbundistákkal telepítettek ki, hanem már 1944. december 10-én együtt menekültek el az SS-gyilkosokkal Pusztavámról.

Hogy a vérengzésben nekik milyen szerepük volt, vagy egyáltalában volt-e szerepük, azt nem tudjuk, de egy biztos, hogy ők a tömeggyilkosokkal, az SS-ekkel együtt hagyták el azt a hazát, amelyet nem érdemeltek meg. Ezzel szerettük volna kiegészíteni Csányi László írását.”

Dr. Koch Györgyről a nevén kívül semmit, László Lászlóról annyit tudhatunk, hogy salgótarjáni fogász volt.

Az egriek közül dr. Sándor Imre a „szegények orvosa” a szakirodalom alapján Pusztavámon halt meg 1944. okt. 16-án. A halotti anyakönyv alapján az elhalálozás bíróilag lett megállapítva az Egri Járásbíróság Ph.  7048-1947 3. szám alapján. Eszerint a halálhelye: Bakonysárkány. Itt halt meg ugyanaznap Sárkány Endre kereskedő is. A halotti anyakönyvek alapján Pusztavámon ölték meg dr. Szabó Jenő fogorvost, dr. Grósz Györgyöt, dr. Engländer Imrét, dr. Gyárfás János kórházi belgyógyászt, dr. Kun Andrást, dr. Lengyel Zoltánt, dr. Gárdos Zsigmond, PH dr. Pánczél György gyógyszerészeket, Fischer Miklós, Vágó Imre mérnököket, Kékedi Adolf és Vértes Sándor MÁV-főmérnököket.

Néhány órával a kivégzés előtt a század parancsnoka útnak indított Jolsvára egy 13-14 főből állócsoportot, amelynek tagjai – közöttük Deutsch Simon, Fried Tibor, Lusztig Sándor, Szász Béla, – így megmenekültek a biztos haláltól. Végső soron Horváth százados nemcsak segíteni akart, hanem segített is, pár ezer ember az ő kezdeményezése következtében maradt életben. Tettét egyáltalában nem kevesbíti az, hogy az orvosszázadot kivégezték.

A pusztavámi tömegsírt 1947. április 17-én exhumálták, és az ott eltemetett munkaszolgálatosok hamvait a Kozma utcai temető hősi parcellájában, a magyar tudományos élet halottjait megillető ünnepélyes szertartással helyezték örök nyugalomra. A sírkövön a Pusztavám jelzés áll, a tömegsírt 215 kis kőtábla veszi körül, amelyeken a felismert mártírok neve olvasható: 104 orvosé, 34 gyógyszerészé, 24 mérnöké, 2 vegyészé, 36 esetben pedig nem sikerült azonosítani az áldozatot. A túlélők felkutatták jótevőjüket, Horváth századost, Izraelben a Világ Népeinek igazai kitüntetést adományozták neki.

Az orvosszázad tagjainak sírjai a Kozma utcai temetőben

A rendszerváltozás, 1989 után az egyik este a televízió híradójában volt hallható: ” végre megtaláltuk Horváth századost”. Így sikerült őt végre megkeresnie és megköszönnie édesapja megmentését. Az történt ugyanis, hogy két általa megmentett volt muszos – nem orvosszázadi tag -dr. Lebovits Imre műegyetemi docens (akkor 15 éves gyermek) és ma Izraelben élő Shemar Shaga elkezdett nyomozni. Ez azért is volt nehéz, mert még a keresztnevét sem ismerte senki. Átnézték a honvédség névsorát és kikeresték az összes Horváth nevű századost. A miskolci VII. honvéd hadtestnél századosként szolgáló Horváth Kálmán. Nehezen kiderült, miszerint a háború után áttették a rendőrségre, onnan pedig később, mint vitézt és Horthysta tisztet kitették. Azóta különböző munkával, így ostyasütő kisiparosként is kereste kenyerét. A Yad Vashem Intézettől megkapta 1994-ben a „Világ igaza” kitüntetést. Ezek után sikerült elérni, hogy rehabilitálták, előbb alezredessé, majd ezredessé, végül 1996-ban Göncz Árpád, a harmadik magyar köztársaság 1. köztársasági elnöke 1996-ban dandártábornokká nevezte ki. Izraelben az emlékkertben pedig fát ültettek emlékére. Az Izraelben élő, általa megmentett volt muszosok kézrő1 kézre adták és Magyarországon élők is gyakran felkeresték. Sajnos múlik az idő, így nem csoda, hogy ő is elköltözött 1999-ben.”

***

Koltai Istvánné: „Az, hogy túléltük, az csak egy véletlen volt, mert annyifelé elvittek. Albérletben laktunk, aztán mentünk a nővéremhez, mert csillagos házba kellett menni. Piri a VII. kerületben lakott, és akkor az már csillagos ház volt. És akkor már csak egyszerűbb volt, hogy a nővéremmel költözök össze, mint egy vadidegennel. Ott volt még egy zsidó nő, akit odarendelt a hitközség vagy mit tudom én, kicsoda. A nővérem dolgozott, kenyeret szállított üzletekbe, én meg varrtam ott a háznál. A nyilasok esténként vagy reggelenként jöttek, kizavartak a lakásunkból. Azt mondták, hogy el kell menni a lóversenypályára [lásd: Tattersal]. És akkor egész nap ültünk a földön és ettünk. Aztán estére gondoltak egyet, mert nem volt hova lefektetni bennünket, már 11 óra is lehetett, és azt mondták, na, menjenek már haza a francba.

Egyszer jöttek és kizavartak a lakásból a lóversenypályára. És nekem volt az a gyűrűm, amit szegény édesapám révén kaptunk attól az ékszerésztől. Gondoltam, hogy most már jó lesz vigyázni ezzel, valahova el kell dugni. Sokan mondták, hogy úgy kell csinálni, hogy egy fogpasztának alul kinyitni az alsó részét, és oda bedugni az ékszereket, s akkor el van boronálva. Ki gondolja, hogy egy fogpasztában lehet ékszer? Akkor reggel meditáltam, hogy most mit csináljak evvel a gyűrűmmel, mert már akkor semmim sem volt, mindenemtől meg voltam fosztva. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, és eldobtam a földre – pesti bérház, szögletes udvarral –, hogy az övék mégse legyen.

Aztán este elengedtek. Akkor fogtuk magunkat, csomag izé megint, elindultunk hazafelé gyalog. Én akkor sem hittem, hogy hazaengednek bennünket, mikor már az ajtónál voltam, mondom, ez nem létezik, hogy ezek hazaengedtek. Már ágyban fekszünk – azonmód beleestünk az ágyba, olyan fáradtak voltunk –, mondom a Pirinek: „Te, mi lehet a gyűrűvel?” Akkor jutott eszembe, hogy még hátha az megmentene bennünket. Azt mondja, „Gyere, menjünk ki, nézzük meg”. Fölkaptuk a pongyolánkat, kérdezi a harmadik: „Hova mentek?”. „Ne törődj vele, mindjárt jövünk.” Lementünk szépen a sötétben, és mit gondolsz, mit találok ott? A fogpasztát a földön. Nem söpörtek aznap, a házfelügyelő majd hülye lett volna söpörni, hát nem volt kinek, nem voltak lakók. Én azzal a gyűrűvel még megmenekültem. Később annak adtam oda, aki tényleg megmentett engem.

Itt is voltam a KISOK-pályán [Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja], mert ugye mindent ki kellett próbálni. Megjelentek reggel a nyilasok, fölkiabáltak meg fölcsöngettek bennünket, mi meg összepakoltuk, amink volt. Sose felejtem el, én kölnivizet használtam, elég erős kölnit, és beletettem szalonnát meg mit tudom én, az aktatáskába, mellétettem a kölnivizet – akkor volt a születésnapom, kaptam Piritől –, és mind kiömlött rá a szalonnára, kenyérre, hát meg se lehetett enni. Akkor Pirinek épp be volt gipszelve a lába, mert balesetet szenvedett munka közben, és nekem kellett cipelni, húzkodni őt, meg vigyázni rá, meg mondtam, nem sietünk, sehova se sietünk. Énnekem az volt az elvem, bárhova elvittek bennünket, hogy én nem siettem. És én nem is hajtottam sehova magunkat, legjobb volt hátra maradni. Az isten tudta, mikor kitettük a lábunkat a lakásból, hogy hol kötünk ki. Ott a KISOK-pályán le voltunk telepedve, hátizsák volt, minden, hogy majd visznek. Ömlött az eső, októberben volt ez, a nyilas hatalomátvétel után, és egyszer csak azt mondták, megkegyelmezett a zsidóknak Szálasi. Hát nem tudtunk levegőhöz jutni. Állítólag maga Szálasi is megjelent ott. De nem tudom, tényleg ott volt-e. Ismertem én!? Bemutatkoztam én neki?! És énekeltük a Himnuszt, mi, zsidók. Mondom, de hülyék ezek, így magamban, de nem mertem mondani hangosan. Meg se nyikkantam, örültem, hogy egyáltalán létezek. És akkor hazaengedtek. Volt három vagy négy ilyen esetünk, amikor valahova elvittek, s onnan hazaengedtek. S utána egyszer már nem volt kecmec, nem engedtek haza. Illetve tudtuk, hogy innen menni kell a házból, mert ennek rossz vége lesz. Aztán akkor onnan menekültünk.

Volt a Pirinek egy fűszerese, s odamenekültünk. A sógoromnak, a Krausz Gyulának a kuncsaftja volt. Az öreg Szűcs, egy köhögős, köpködős, göthös akárki volt, de végtelenül rendes ember volt. Volt egy galéria az üzlet fölött, mi leláttunk, de minket nem láttak. Ha bejöttek az üzletbe vásárolni a nyilasok, akkor elkezdett hangosabban beszélni, hogy tudjuk fönn a galérián és szépen föltartotta őket. Amennyire el tudott látni, adott ételt is. Neki nagyon nagy kuncsaftköre volt, csomó zsidóval. Otthon egy családot bújtatott. A lányai nagyon rendesek voltak. Nagy családja volt, a fia, tízen-nem-tudom hány éves volt, ő se köpött be senkinek. Én bújtam ott egy darabig a Piriékkel, aztán mind a ketten szanaszét keveredtünk. Mi ketten maradtunk így meg Pesten. Ha Bözsink itt maradt volna Pesten, ő is megmaradt volna, de ő Egerbe akart menni a szüleimhez. El is mentek együtt szépen Auschwitzba.

Egy imakönyvem is van még, az a Piriéké volt. Amikor 1944-ben bújtunk, őnála maradt az imakönyv. Elment, hogy szerez a katolikus barátnője által egy menlevelet. Már félig ott volt, amikor jutott eszébe, hogy a zsebében van a zsidó imakönyv. Rohant vissza, nehogy már ott találják nála. Aztán bementünk a gettóba [ld.  budapesti gettó]. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor mentünk be. Amikor kellett. Muszáj volt, mert ő [a Szűcs] reszkírozta az egész családját. A gettó már egy nyugodtabb hely volt számomra. Ott se volt az a haj, de jó, de mi úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb. Nem lehetett mindent vinni, de nem emlékszem már, mit vittem be. Sokan voltunk a lakásban, de hogy hányan pontosan, azt nem tudom. Az attól függött, hogy melyik lakásban lakott az ember. Nem tudom megmondani, hol laktunk. Olyan zűrös volt, olyan összevissza volt. Nem is nagyon akarok erről többet beszélni. Két-három helyen voltunk, aztán egyszer csak vége lett mindennek.”

Dr. Szász Endre Pesten bujkált. 1945 januárjában, a felszabadulás előtti napokban egy utcai igazoltatás alkalmával elfogták és kivégezték. Az egri Irgalmasok kórházában több zsidó munkaszolgálatos bújt meg. A nyilas rémuralom utolsó napjaiban valaki feljelentette őket. A várost felszabadító orosz katonák a Dobó-szobor mellett felakasztva Braun Gyulát és társait találták. Steiner Imrét a Gestapo gyilkolta meg.

            A Szúcs-Bagólyuk gettóban történt kínzások miatt a népbíróság két csendőrt, Erdész Józsefet és Séllyei Józsefet elítélte, mindketten megfordultak a tiszafüredi gettóban és a kerecsendi gyűjtőtáborban is. Séllyei zsidó csillaggal a mellén elvegyült a zsidók között és megpróbált az elrejtett zsidó értékek nyomára jutni. Már a negyvenes években nem egy zsidó kereskedőt megzsarolt Tiszafüreden. Részt vett a motozásokban Tiszafüreden és a Szúcs-Bagólyuk gettóban is, utóbbi helyen több embert megvert, megkínzott, elsősorban nőket.

Felhasznált irodalom:

Boros Anikó: Pusztavám 1944: tanú(ság), vallomás, emlékezet. Pécs: Kronosz, 2022. 371, [2] p ill.

Egri zsidók. 1975. p. 46-47. https://archive.org/details/nybc314187/page/n197/mo

H. K.: Egy szál virág… In.: Új Élet, 1990. 45. 20. okt. 15. p. 6.

Kornya István: Egy alkonzul és egy katona: Carl Lutz svájci diplomata és Horváth Kálmán százados embermentő tevékenysége. In.: Új Holnap, 2003. 48. 1. p. 97-104.          

Lebovits Imre: Vitéz Horváth Kálmán és az ő munkaszolgálatosai. In.: Új Élet, 1996. 51. 15. aug. 1. p. 7.

Mezei Éva, J.: 1944. október 16.: Kétszáztizenhat sírkő a Kozma utcai temetőben, Pusztavámfelirattal. In.: Fejér Megyei Hírlap, 2005. 50. 242. okt. 15. p. 14.

MNL Hevervármegyei Levéltár XXV.-1/4/150/1945. p. 194-195.

Székely Ilona: Az Ariadné csoport. In.: 168 óra, 2007. 19. 12. márc. 22. p. 32.

Vihar Béla, Weil Sraga: Sárga Könyv: Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből, 1941-1945. Bp.: Hechaluc, 1945.

Zsadányi Oszkár: A múlt Münchenből és Pusztavámból. In.: Új Élet, 1980. 35. 6. március 15. p. [7.]

Zsadányi Oszkár: Kiskunhalas – Pusztavám. In.: Új Élet, 1974. 29. 20. márc. 15. p. 1-2. [Ez a cikk tartalmazza a névsort.]

1944. NOVEMBER 30. UTÁN

A felszabadítást ezen a napon elhozó szovjet katonai parancsnokság 1944. december 7-én népszámlálást rendelt el Egerben. A jelentés szerint Eger összlakossága ekkor 20 650 fő volt. (1941-ben 32 302 embert számláltak össze a városban!). Tizennyolc éven felülit 14 200-at, 18 éven aluli fiút 3283-at, lányt pedig 3217-et ért itt a felszabadulás. Ennyien kezdtek magukhoz térni Egerben 1944. november 30-a után.

Az Auschwitzba deportált 1620 egri zsidó közül csak 7 férfi és 25 nő tért vissza, a többi visszatért munkaszolgálatosként élte túl a holokausztot. A sok száz iskoláskorú gyermek közül egyetlenegy sem maradt életben. Az élet újrakezdése nagyon nehéz volt. Legtöbb visszatért egyedül jött vissza családjából, lakásukat elfoglalva, holmijukat széthordva találták. Nagyon kevesen voltak, akik hajlandóak voltak visszaadni azokat az értékeket, amelyeket egy-egy zsidó család a megbízhatónak tartott ismerősöknek adott át.

Székely Endre 1945-ben

Székely Endre: „A felszabadulás után – amikor lassanként hazaszivárogtak Auschwitzból, frontról, bujdosásból és egyéb lágerekből a számításunk szerint 2200 zsidó élt Eger városában [a szovjet csapatok az erőddé alakított várhegyi állásokból súlyos harcok árán verték ki a németeket, s ezzel november 30-án befejeződtek a harcok a városban] és összesen 200 személy maradt meg. A hazajöttek megalakították a hitközösséget, a hazajövőknek konyha állt rendelkezésükre és hazaérkezett többek között Schreiber Ede a nagytudós Schreiber Mórnak a fia, illetve a Schreiber Simon unokája. A mai hitközösségnek előimádkozója van és a templom teljesen felújítva (a régi ortodox templom) és folytatódik tovább a maroknyi zsidóság élete.”

Az orosz hadsereg által felszabadított városban már 1944. decemberében megkezdte Fischer Sándor jegyző a hitközség újjászervezését. A németekkel együtt elmenekült fasiszta városi hivatalnokok helyét sok esetben a lassan-lassan visszatérő volt munkaszolgálatosok töltötték be. Dr. Kardos László a polgármester, Blasz Miklós a rendőrparancsnok tisztét látta el. Még december hónapban megalakították az addig visszatért munkaszolgálatosok a hitközség kereteit. Az ideiglenes intézőbizottság vezetője Blasz Adolf volt.

1945 kora tavaszán megalakult mind a két hitközség vezetősége. Az ortodox hitközség elnöke Katz Salamon, alelnöke Schwarcz István, a status quo hitközség elnöke Sugár Zoltán, alelnöke Grosz Béla lett.

Koltai Istvánné: „A felszabadulás volt aztán a legkacifántosabb, mert frászban voltunk, hogy hogyan fognak kivégezni bennünket. Nem voltunk biztosak, hogy megérjük azt, hogy azt mondják nekünk, na, Isten áldjon benneteket. Hallottuk lövöldözni az oroszokat meg a németeket, a frász tört ki bennünket. Azt sosem tudtuk, hogy melyikük lő, merről lő. Végig frászban voltunk, erről ne beszéljünk. Nem tudok beszélni róla.

Pista fölszabadult, de akkor ő még nem tudta, hogy én megvagyok, fogalma sem volt róla. Semmit sem tudtunk egymásról, nem leveleztünk. Én onnan tudtam, hogy él, hogy jöttek munkaszolgálatosok a frontról, és valaki pedzetté, hogy lehet, hogy megvan a Pista. Őneki aztán Egerben megmondták, hogy élek. Az nagyon érdekes, hogy szabadult föl. Jöttek visszafele valahonnan, de honnan, hát mit tudom én. Eger környékén ő nagyon ismerős volt, mert a fatelep miatt ő ott is járta a vidéket. Egyszer csak Ostorosra kerültek, és gondolt egyet és lelépett. Kilépett a sorból, és szépen elindult. Addig ment, amíg valahol ott a falu környékén elbújt egy csőszkunyhóba. S ahogy egyszer csak ott a csőszkunyhóban tesz-vesz, egyszer csak jönnek a németek, mert azok meg ottan portyáztak. Mondták a német szöveget, ő németül perfektül tudott már akkor, de tette, hogy hülye. Csak ezek akkor elkezdték faggatni, hogy kicsoda, micsoda. Persze ő egy szót se mondott, hát honnan tudna németül egy cigány ember. Mert úgy nézett ki, egyrészt nagyon fekete bőrű volt, fekete hajú, a saját rendes magyar ruhájában volt, [muszosok]. Végül ezek elmentek, akkor gondolt egyet, hogy nem biztonságos ott maradni, bemegy Egerbe. A vasútnál volt a fatelep, ott tanyázott, onnan ismert több embert, és akkor azt mondták, „Hogy mer maga ide jönni? Ne jöjjön ide, tegnap végeztek itt ki valakit.” – mondták neki. Aztán elslisszolt. Akkor Egerben bujkált [amíg Eger fel nem szabadult]. Aztán jött Pista Pestre, mindjárt a testvérét kereste, a Dórát meg Mandit. Megtalálta őket, ők tudták, hogy én hol vagyok, mert én ővelük kapcsolatban voltam végig. Az elején is, mikor elkezdtem bujkálni, meg amikor a gettóban voltam, akkor is. És akkor azok mondták, hogy hol vagyok, és nagy volt az öröm. A férjem akkor elvitt vissza [Egerbe].

Pista a kommunista pártba rögtön a felszabaduláskor belépett. Már ott volt a pártlakása [Egerben]. A pártkonyhán étkeztünk, kenyeret kaptunk, de még azon is összevesztek velem, hogy én egy szem kenyérrel többet kaptam, mert a Karcsival terhes voltam, és ezen veszekedtek velem, ilyen volt a világ akkor. Pista a pártban dolgozott, én is ott dolgoztam. Pista valami osztályt vezetett, nem jut eszembe a neve. Járta a vidéket motorral. Egerben, én az MNDSZ-t vezettem. Az a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Szerveztünk. Vidékre jártunk, stráfkocsin, meg amit értünk. Nagyon sok mindent csináltunk. Az egri Érsekkertben pl. egy bölcsődét a parasztasszonyoknak, hogy nyáron tudjanak menni ásni. Minden munkát ugyanaz a pár ember csinált, mígnem aztán mindenki valahova elhelyezkedett, komoly állásokba.

Rózsika úgy jött vissza, hogy jelezték, hogy megérkezik, s akkor júliusban [1945. július] valamikor bevágódott oda, Egerbe, én fogadtam. Sose felejtem el, fogtam egy kocsit, és beültettem Rózsikát. Az édesapám a barátjának – ez egy nem zsidó barát volt – odaadta az aranyóráját, hogyha majd a gyerekei megjövünk, mert ő számított arra, hogy valaki majdcsak hazajön a családból. A pasas csak lapított. Bejárt oda a kommunista pártba, ahol Pista dolgozott, és mondogatta, hogy a haverja, szegény Feri – az édesapám – így meg úgy, hogy sajnálja. Majd egyszer csak, mikor megtudta, hogy a Rózsikánk megjött, beállított oda a pártba, s azt mondja, hogy hozott egy órát, amit apuka adott oda neki, hogy őrizze meg, most visszaadja. Paff lettünk, mert már akkor nem tudom, hányszor találkoztak a férjemmel. Csak addig nem adta oda, mert nem tudta, hogy jön-e valaki haza, de mikor a Rózsika hazajött, akkor gondolta, hogy majd ezek mind visszajönnek, és majd őrajta követelik az órát. Jellemző az embereknek ez a disznósága. Ez a legjobb barátja volt apukának. Gondolta, miért adjam vissza ezeknek?!

A Rózsi a Jointban dolgozott Egerben. [1914-ben az I. világháború zsidó áldozatainak támogatására alapított amerikai zsidó szolidaritási szervezet – American Jewish Joint Distribution Committee. A második világháború idején jelentős részt vállalt az üldözött zsidók érdekében indított akciókban, majd a hazatért deportáltak segélyezésében]. Minden városban volt akkor. Ő volt a góréja. Nekem ez volt a szerencsém, mert a gyerek kicsi volt, és ő segített onnan. Azután férjhez ment, akkor nem dolgozott. A férje Schwarcz Dezső kereskedő volt Egerben, piacon árult. Nem tudom pontosan, hogy mit, de azt hiszem, hogy ebből éltek. A Rózsi [második] férje nem volt olyan jó ember, a nővéremhez legalábbis.

            Amikor felszabadultunk, Piri hazament, neki volt lakása és visszament oda. Akkor észrevette, hogy időközben mindent elloptak tőle. A lakás nem volt egészen üres, de ami értékes volt, azt elvitték. Aztán jöttek a munkaszolgálatosok sorjában, s akkor [kiderült, hogy a férje nem jött vissza]. Ugyanott halt meg a sógorom is, az Arnold [Pista testvére], ugyanabban a században, csak nem tudtuk, és ők sem tudtak egymásról. Magyarországon haltak meg, Sopronkőhidán. Piri a háború után ugyanazt csinálta, amit a háború előtt, kenyeret vitt kocsival. Aztán sok minden mást csinált még, seftelt meg mit tudom én. Mind a két idősebb nővérem másodszor is megházasodott, és mind a két második férj elvesztette az első feleséget a gyerekekkel. És egyik helyen sem volt gyerek.

Bal oldalt Vértes Endréné Frank Anikó, középen édesanyja, Frank Oszkárné, jobb szélen Koltai Istvánné két testvére, Friedmann Piri és Rózsika a háború után Egerben

A Rózsika egri maradt. Tíz évig volt rákos. 1968-ban halt meg. Egerben vannak mind a ketten eltemetve, egymás mellett a Piri és a Rózsika a zsidó temetőben. Mi vitettük oda a Pirit. 1948-ban följöttünk lakni végre Budapestre. Karcsi akkor már kétéves volt, 1946-ban született Egerben. A pártközpont utalta ki ezt a lakást. Úgy ment akkor, hogyha valakit elhelyeztek és fölhozták vidékről, akkor adtak neki egy lakást. Azóta is itt lakom.”

A törzsökös egri zsidóság szétszóródása még a háború előtt megkezdődött és folytatódott közvetlenül a háború utáni években. Sokan felköltöztek a fővárosba. Még többen elhagyták Magyarországot és új hazát kerestek maguknak. A fiatalság nagy része a cionista mozgalomban találta meg a helyét és Izrael felé orientálódott.

Egerben 1945 után a megmaradt közösség tagjai közül nem egy fontos szerepet töltött be a város életében. A legtöbben közülük a háború előtt kialakult hagyományos zsidó foglalkozásokat folytatták és továbbra is fontos szerepet játszottak a város életében. A város kereskedelmében: többek között Székely Endre, Breuer Tibor és felesége, Vértes Endre, a szőlő- és borkultúra fellendítésében Dancz Pál. Három bankigazgatót is említenek a visszaemlékezők, Vadász Károlyt, Sebők közülük Sándor Imréről sikerült fényképeket szerezni.

Az ortodox templom aránylag kevés sérüléssel került ki a város ostromából. Miután az újjáalakult hitközség tagjai rabbi Jochanan Schreibert, a mártír főrabbi unokáját rabbijuknak megválasztották és sochét ubódeket [metsző és húsvizsgáló] alkalmaztak, biztosították maguknak azt a keretet, amelyben tradicionálisan vallásos életmódjukat folytathatták.”

A status quo hitközség gyönyörű temploma súlyosan megsérült amikor a visszavonuló németek a Káptalan utcai hidat felrobbantották. A szép színes ablakok nagy része betört. Előzőleg a németek kihordták a templomból a padokat, az épületet raktárnak használták. Az újonnan megszervezett hitközség tagjai a padok egy részéből kis templomot rendeztek be az iskola termeiben, ahol minden pénteken este és szombaton délelőtt istentiszteletet tartottak. Az iskola árván maradt padjait és tábláit Debrecenbe szállították, ahová a Bécs melletti táborokból szép számmal tértek vissza Az iskoláskorú gyermekek az iskolájukat teljesen kifosztva találták.

1945 novemberében mintegy 150 lelket számolt az egri zsidó közösség: főleg volt munkaszolgálatosok és néhány asszony. Az a hír járta közöttük, hogy egy 300 főből álló asszonycsoportot, amelyben sok egri nő is van, a Vörös Hadsereg elvitt a Krím-félszigetre, hogy feltáplálja őket. Bíztak benne, hogy ezek az asszonyok – s közöttük feleségeik – egy szép napon megérkeznek. Reményeik nem váltak valóra.

1946 áprilisában avatták fel megható ünnepség keretében az iskola udvarán az elhurcolt és elpusztított gyermekek emlékművét.

Székely Endre beszéde a gyermek áldozatok emlékművének avatásán

Jochanan Schreiber rabbi, dr. Preszler Gyula, Székely Endre, Sugár Zoltán és Sólem Pollák rabbi beszédeik után a gyermekeik mondtak kádist. Az avatásra meghívták az összes egyházakat és hivatalokat. A pártok néhány képviselőjén kívül senki sem jött el. A zsidók maguk között maradtak fájdalmukkal. Az egykor zajos iskolaudvaron csak egy emlékmű jelzi, hogy itt életvidám zsidó gyerekek futkároztak az óraközi szünetekben.

Gyászolók az iskolaudvaron

1949-ben az egri status quo ante hitközség létszáma 294 volt. Alakulásukkor dr. Klaj Lajos, majd Grosz Béla volt a hitközség elnöke és Schwarcz István az ortodox hitközségé. A status quo hitközségnek ebben az időben még száznál több adófizető tagja volt. A nagyünnepeken kb. 70—80 férfi és 50 nő imádkozott a templomban. A két hitközség együtt kb. 400 lelket számlált. Közöttük sok volt a vidékről beköltözött.

1949. augusztus 28-án avatták fel a temetőben a mártírok emlékművét. Ezen a gyászünnepségen megjelentek a város, a párt, a katolikus és a református egyház képviselői is. Weiser Dezső kántor gyászéneke után Schück Mose Nátán [Jenő] rabbi (1895-1974) avatta fel az emlékművet, amit Székely Endre vett át a Chevra Kadisa nevében.

Az emlékmű avatása 1949-ben (a Székely család albumából)

(3 kép)

1950-ben rabbi Jochanan Schreiber is Jeruzsálembe költözött és ezzel megkezdődött az ortodox hitközség hanyatlása. (A két hitközség még ezt megelőzően felső utasításra egyesült.)

Újabb lendületet vett az elköltözés folyamata az 1956-os események után. Az évtized végén még kb. 300 volt a zsidók lélekszáma. A vallásosabb réteg kivándorlása, az öregek elhalálozása súlyosan érintette a zsidóközösségi életet. Egyre kevesebben keresték fel a templomot a nagyünnepeken is.

Székely Gábor barmicvója 1960-ban

1967-ben lebontották a status quo templom épületét, amit a háború óta egyébként sem használtak már imádkozás céljára. Sok egri zsidót szíven ütött a hír.

Dancz Pál erre így emlékezett: „Itt a hotel helyén, az egykori Újvilág utcában állt a város egyik jellegzetes ékessége, az izraelita templom, a zsinagóga. Akaratlanul is felvetődik a kérdés: „Miért kellett elbontani, miért nem lehetett megőrizni azt, ami szép és felemelő volt egyedi értéke a városnak és egy hitfelekezetnek? Szándékosan tette a város szegényebbé magát. Szomorú, de nem volt, aki megálljt parancsolt volna az esztelen rombolásnak, holott az épület nemcsak vallási, de építészeti értékei miatt is védelmet érdemelt volna. Szomorú az is, hogy helyét még egy emléktábla állítására sem érdemestették.”

Be kell látni azonban, hogy ez a megoldás helyesebb volt, mint a templomépület felhasználása különböző profán célokra. Az Unikornis szálloda-étterem épült a templom helyére.

Az ortodox templom látogatottsága is megcsappant. Amíg a Putnokról beköltözött Weinberger József élt, így volt, aki a templom ajtaját kinyissa és különböző alkalmakra a minjánt megszervezze. Az ö halála óta csak külföldről érkező látogatók zavarják meg a templom síri csendjét.

1974 januárjában hitközségi választáson Székely Endrét választották elnökké, Katz Mórt elnökhelyettessé, Kardos Lászlót titkárrá, Grünbaum Ernőt, Königsberg Lászlót, Schwarcz Dávidot és Weisz Artúrt elöljárókká.

 Dancz Pál: „Beleszületettem a szakmába. Édesapám jó hírű borkereskedő volt Egerben. Tőle kaptam az életre szóló indíttatást küzdelemre, kemény harcra. Kitartásra nevelt. Szinte tizenévesen magamba szívtam ezeket az intelmeket, amelyekhez egész eddigi élete során hű maradtam. Negyvenkilencben, amikor még az akkori egri Jogakadémiára jártam, egy nap üzenetet hoztak a lakásomra. Felkértek, szervezzem meg az állami pincészetet. Örömmel vállaltam, hiszen élt bennem a vágy, hogy apám hagyatékát folytathatom. Lényegében pincéről pincére, hordóról hordóra, gépről-gépre haladtunk előre máig. A felszabadulást követően ugyanis leromlott, tönkrement szőlőkultúra maradt. Nemcsak a háborús károk miatt, hanem mert a tőkék elöregedtek. Az akkori helytelen agrárpolitika miatt a mezőgazdaság alig kapott valami támogatást. A jelszó a túlzott iparosítás volt. A körülményekbe mégsem nyugodtam bele. 1953-ban sokak idegenkedése ellenére úttörőként az országban felvállaltuk az egerszóláti gazdaságban, hogy a magas művelést meghonosítva telepítsük az első nagyüzemi szőlőket. Bozótot, gazt irtva visszavittük a szőlőket az Nagy-Eged hegy oldalába, visszavittük oda a szőlőt, ahol korábban annyi elismerést szerzett a városnak. A példa jó hatással volt a Mátra alján is, ahol felélénkült a telepítési kedv, a sok direkt termő szőlő felszámolására. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a hatvanas években egymás után jöttek létre a szőlős termelőszövetkezetek, jelentős állami segítséggel. 1958-ban kezdte meg működését az ország első vidéki szőlőfeldolgozója. Idegenkedtek először tőle a parasztok, később már kocsisorok álltak itt és szállították a szőlőt a feldolgozóba. Évről évre továbbfejlesztettük és az ország egyik legnagyobb automatizált szőlőfeldolgozóját, összekötött pincéit, bortárolóit alakítottuk ki.

1976-ben megalakult az Eger-Mátravidéki Borgazdasági Kombinát. A kutatás, a termelés, a szőlőfeldolgozás, a borérlelés és a palackozás egy helyen valósult meg. A hetvenes években a „bikavér program”-ban kétezer hektár kékszőlőt telepítettünk a nagyüzemekkel együtt. 1984-ben megkaptuk az önálló külkereskedelmi jogot, s a sok buktató ellenére is rövid idő alatt a legigényesebb vevőkörben, mint az angol, az amerikai, a skandináv, a japán, elismerést szereztek az egri borok.”

Az 1922-ben született Dancz Pál tevékenységét többször is magas állami kitüntetéssel ismerték el, többek között Állami Díjban is részesült. Nyugalomba vonulása után a mezőgazdasági miniszter szaktanácsadójaként dolgozott, majd a kombinát 1993-as privatizációja után két esztendeig az EGERVIN vezérigazgatójaként dolgozott. Ma is aktív, többek között az egri Esterházy János Tanárképző Főiskola, marketing és európai gazdasági kapcsolatok tanszékének előadója. [Dancz Pál Eger város díszpolgára 2021-ben hunyt el.]

Dancz Pál a kép jobb oldalán

Miskolczy László: „A „barokk gyöngyszeme” városában született Dancz Pál, aki felszabadulás után nemcsak folytatta édesapja, Dancz Gyula munkásságát, aki az egri borok hírnevének megőrzése és növelése érdekében, mint bornagykereskedő nagyon sokat fáradozott. Fia, Dancz Pál nemcsak folytatta apja örökségét, hanem sok új elemben is gazdagította. Munkásságának eredményeként az Egri és a Mátrai történelmi borvidékek nedűi határokon túl is elismerést váltottak ki. Az egri Eged és a Mátraaljai hegyvidéken termő fehér és vörösborok a magyar borok „zászlóhajóivá” váltak. A hírnév megszerzéséhez és megtartásához az egri borgazdaságot, majd az Egervint vezető Dancz Pál a borszakmában fogalommá vált. Munkásságát nemcsak a szakma nagyjai, hanem az egri és az észak-magyarországi bortermelők is elismerték. Az ő munkássága eredményeként a borászati szakmában és a vendéglátásban nemzetközi elismerést váltott ki az egerszóláti olasz rizling és a világ borversenyein többször aranyérmet nyert Egri bikavér és Medoc noir. A virágzó vállalkozás eléréséhez nemcsak a szülőktől örökölt szakmai ismeret, és megszállottság, hanem a Dancz Pálra jellemző elhívatottság is kellett. Külön említésre méltó, hogy nemcsak üzleti, hanem közvetlen emberi kapcsolatot alakított ki a szőlősgazdákkal, gondjaikkal, problémáikkal visszatérően foglalkozott. Számos esetben fordultak hozzá és kérték ki véleményét.

Külön kell szólni, hogy a borászat szakmai munkájában szinte példaértékű, hogy nem csak hallgatott, hanem támaszkodott is az egri parasztgazdák véleményére, akik közül jó néhány a pincészetnek országosan elismert dolgozói voltak. A ’70-es években – a kor igényének megfelelően – sokat fáradozott fiatal diplomás borászok képzésén, akik közülük jó néhány ma is borászként képviselik a történelmi borvidék hagyományának őrzését a hazai és nemzetközi piacon egyaránt. Munkássága során aktív részt vállalt Heves megye, és különösen Eger várospolitikájának alakításában, szakmai javaslatok mellett jelentős anyagi támogatással is. Határozottságának és szeretett városa iránti elhivatottságának is köszönhet, hogy az ’50-es, ’60-as években sikerült a barokk belváros értékeit megóvni, azok felújítását szorgalmazni. Komoly része van abban, hogy a barokk város ma is a turizmus egyik kiemelkedő vonzástényezője. Már ekkor felismerte, hogy Eger város fő gazdasági kitörési pontja a turizmus – ezen belül gyógy- és a borturizmus – és a nemzeti örökségek bemutatása lehet. Időben felismerte, hogy értékeinek – eladhatóságának – egyik fontos eszköze az összehangolt marketing tevékenység. Kezdeményezője és résztvevője volt számos turisztikai kiadvány megjelentetésének, ösztönözte és támogatta a turisztikai hagyományainkra épülő, visszatérő rendezvényeket. Ilyen volt többek között a Borünnep Agriában, az egri Szala-patak pincelabirintusaiban [Napos oldala Verőszala, északkeleti kevesebb fényt kapó része Árnyékszala.] Fiatal korától kezdve a mai napig megmaradt szeretete és tenni akarása Eger város sportja iránt. Külön szívügye volt az egri úszósport felkarolása és támogatása. Az ő irányítása alatt élte az úszósport és a vízilabda az aranykorát Egerben. Nem kis részt vállal az egri sport vezetésében, úgyis mint a szakosztályok vezetője, de határozott hozzáállásával és támogatásával a sportág jelentős anyagi támogatáshoz jutott. Az úszósport mellett, az ő működése alatt lett először NB1–es labdarúgó csapata Eger városának. A sportiránti vonzódását és szerelmét bizonyítja, hogy a városi és a megyei tanács testületeiben rendszeresen nemcsak hangot adott, hanem harcolt is a sport elismeréséért és támogatásáért.”

Dr. Fischer Miklósné: „Férjemék 1945. május 4-én szabadultak Gunskirchenben. Betegségéből lábadozva került haza. Itthon tudta meg, hogy édesanyját, testvéreit, feleségét is elhurcolták és nem jött közülük vissza senki. Édesanyja 83 éves volt elvitelekor, teljesen egészséges, annak ellenére, hogy kilenc gyereket szült és nevelt fel. Testvérei gyerekei közül kerültek haza néhányan. Kifosztva, üres lakásba, még betegen, egyedül próbált újra kezdeni mindent. A betegei mikor megtudták, hogy haza jött, azonnal felkeresték.

A betegek szeretete, saját hivatástudata adott erőt az újrakezdéshez. Az elesetteken, szegényeken és mindenkin, aki hozzáfordult, segített. Magánorvosként, majd az akkori OTI belgyógyász orvosaként, később a Heves Megyei Kórház Rendelőintézet belgyógyász főorvosaként dolgozott. 1964-ben kérték fel az akkori MUCSÖ [Munkaképesség-csökkenést Véleményező Orvosi Bizottság], jelenleg Orvosszakértői Intézet I. fokú Bizottság elnök-belgyógyászának. Nyugdíjazásáig vé­gezte ezt a munkát, emellett tovább megmaradt a rendelőintézet belgyógyászának, haláláig. Halkszavú, nagy tudású, jó humorú, szerény ember volt, akinek a jelszava: „A jót magáért a jóért kell tenni”.

A háború után testvére gyerekei közül visszajöttek néhányan, közöttük unokatestvére, Fischer Albert, aki szüleivel az Uszoda utcában lakott, gyógyszer vegyész volt, később Los Angelesben élt. Testvére, József építészmérnök volt, ő tervezte Reza Pahlavi iráni sah nyári rezidenciáját. Amikor Iránban megnehezedett a helyzet, családjával ő is Los Angelesbe költözött. Menyhértnek gyerekei, Edit és Klári, akik visszajöttek a deportálásból, idejöttek a férjemhez vissza, majd felutaztak Pestre, beiratkozni az egyetemre. Editet a felvételi előtt elütötte egy orosz autó. Klári vegyészmérnök lett, Pesten élt férjével, aki a filharmónián volt első hegedűs. Németországba vándoroltak ki, két fiuk született, akik közül az egyik Izraelben telepedett le egy kibucban, ahol hamarosan meghalt, valamilyen allergia következtében. A másik fia Németországban él. Férjem anyai unokatestvérei közül két Engländer fiú is Egyed-re magyarosította a nevét, Sándor agrármérnök volt, a herceghalmi állami gazdaságban dolgozott.

Férjem 1978-ban kapta meg az aranydiplomáját. Ebből az alkalomból is készült interjú vele. Az újságíró a következőket írta róla, „Ismert alakja a városnak. Sokan emlegetik tisztelettel a nevét. Magas termetű férfi, megőszült hajjal, olyan, akár egy havas zúzmarás tölgy. Szelídség arcban, hangban, minden mozdulatában. Jóság, amely a hangon átsüt és meleggé teszi tiszta tekintetét, amely derűt sugároz. Jó érzés hallani, hogy halála után még mindig emlegetik tudását, emberségét. Mondásait régi munkatársai, betegei a mai napig idézik.

1979-ben kapta meg aranydiplomáját a Szegedi Egyetemen, ennek alkalmából a Heves megyei Népújságban jelent meg vele interjú és fénykép:

Dr. Fischer Miklós belgyógyász 1979-ben

https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesMegyeiNepujsag_1979_01/?query=dr.%20Fischer%20Mikl%C3%B3s%20eger&pg=191&layout=s

---