Az I. világháború alatt megindult az antiszemitizmus erősödése. Az okok többek között a fokozódó ellátási nehézségek, a háborús területekről menekülő több ezer galíciai vallásos zsidó megjelenése, a zsidók részvétele a hadigazdaságban. A forradalmakban nagy szerepet játszottak a radikális mozgalmakban részt vevő zsidó származású politikusok, ezért a háború elvesztésére, a forradalmakra, Trianon sokkjára a társadalom egy része bűnbakkereséssel válaszolt. Tette ezt annak ellenére, hogy az államosítások, a túszszedések során számarányuknak nagyobb mértékben károsodtak a zsidó közép- és felső rétegek.
Az ellenforradalom kezdetén szintén komoly szerepet játszottak. Magyarország a trianoni diktátum következtében nemcsak területe kétharmadát veszítette el, de túlnyomórészt homogén nemzeti állammá vált, elveszítve nemzetiségeit is. Ettől kezdve a reformkorban a zsidósággal kötött társadalmi szerződés érvényét veszítette. A liberalizmus ideje lejárt, Európában a világháború után nem egy helyen etatista államok alakultak. Megváltozott a hangnem, az attitűd a zsidósággal szemben, érvényre tört az „úri középosztály” eddig inkább lappangó antiszemitizmusa.
Az első zsidósággal szemben hozott kirekesztő törvény Európában az 1920-ban Teleki Pál (Bp., 1879. – Bp., 1941.), miniszterelnöksége alatt hozott un. numerus clausus (1920. évi XXV. törvénycikk a tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról) törvény volt, amiben a zsidó fiatalok számarányát korlátozták a magyar felsőoktatásban. A törvényt ugyan nem tartották be szigorúan, és 1928-ban enyhítettek is rajta, de ugyanakkor a megalakuló irredenta és antiszemita diákegyesületek gondoskodtak arról, hogy az egyetemekre járó kevesebb számú zsidó fiatal életét is megkeserítsék. A bethleni konszolidációval az antiszemitizmus csökkent, és így magyar zsidó polgárok is ismét biztonságban kezdték érezni magukat, nem is sejtve a harmincas évek fenyegető veszedelmeit.
Dr. Dolányi-Kovács (korábbi írásaiban Kovács) Alajos (Gyöngyöspüspöki, 1877- Budapest, 1963) jogász, statisztikus, demográfus, a KSH volt elnöke A zsidóság térfoglalása Magyarországon című erőteljesen antiszemita beállítottságú, de nagyon adatgazdag művében ezt a következtetést vonta le: „a zsidóság idegen, sőt nagy részében ellenséges indulatú tetem a nemzet testében…. a magyar nemzet létét veszélyezteti.”
Az Egri Kaszinónak a korban is sok zsidó tagja volt, a választmányi tagok között azonban már kevesebbet találunk közülük, mint a dualizmus korában. dr. Brünauer Bálint (1858 – 1934) ügyvéd és Lőw Béla bankigazgató 1931-1933 között, dr. Setét (Schwarcz) Sándor ügyvéd és Ungár Ignác kereskedő 1919-1933 között voltak választmányi tagok. A Kaszinó történetéről szóló kötet 1934-ben jelent meg, ekkor már egy zsidó választmányi tag sem volt, a rendes tagok között szerepeltek a város prominens zsidó értelmiségijei, orvosok, ügyvédek, földbirtokosok, bankigazgatók, nagykereskedők. A 255 tag közül mintegy 37 fő, az összes tag 14,5 százaléka.
A szegregáció, a lakóhelyi elkülönülés a betelepedés kezdeteitől jellemző volt a megye zsidó lakosságára. A nagyobb településeken elsősorban a zsinagóga, a vallási épületek közelében, azon kívül a kereskedők gazdasági érdekeikből következően főként a települések központjában telepedtek le. Ez a jelenség kimutatható mindegyik település típusban. 1933-ban a Magyar Statisztikai Szemle 5. száma Egerről szól.
Ebben az 1930-as népszámlálás alapján a statisztikai hivatal kutatói sokrétűen dolgozták fel a város sajátosságait, közötte a települési sajátosságokat is. Kovács Alajos tanulmányában, az „Eger város népességének fejlődése és összetétele” leírta, hogy a város zsidósága a legnagyobb számban a vár körüli negyedben élt, itt a lakosság mintegy 41,8 százaléka, a belváros első negyedében 20,7 százaléka, a második és harmadik negyedben tíz százalék volt zsidó vallású, tehát itt is kiválóan kimutatható a zsidók központban való jelenléte. Összehasonlításképpen közlik az analfabéták arányát Eger lakónegyedeiben, az arány fordítottan arányos a zsidók jelenlétével. Természetesen a központi negyedekben lakott Eger egyéb polgári népessége, elsősorban a nagyszámú állami alkalmazott, egyházi, közoktatási, megyei tisztségviselő is. „Eger igen nagy többségben katholikus város. A róm. katholikusok inkább a külső városrészeken laknak (őstermelők). Legkisebb arányban vannak a vár körül és a belvárosi centrumban. Mindkét városrészben az izraeliták szorítják le a róm. katholikusok számát. A róm. katholikusok után legnagyobb számban vannak az: izr., a ref., az ág. ev. és a görög katholikus egyház hívei. Eger város lakossága annyira magyar és az volt a múltban is, hogy itt, a nemzetiségi statisztika semmi különösebb érdekességet nem nyújt. Az a 158 lélek, akiket az 1930-as népszámlálás német anyanyelvűnek kimutat, majdnem kizárólag beszármazott, fluktuáló elem. Magyarul Egerben úgyszólván mindenki tud.”
Ezzel szinte egyidőben, párhuzamosan egy észrevétlenebb, de következményeiben messzebb ható folyamatok is elindultak: titkos és féltitkos, zsidóellenes szervezetek alakultak, majd ágyazódtak be a politikába és közigazgatásba. Az egyik legfontosabb ilyen szervezet, az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) volt, ami 1919. szeptember 7-én alakult meg Egerben. Ez év november 30-i nagygyűlésén a zsidókérdés „kontinentális megoldását” hirdette, és valamennyi ország valamennyi zsidójának kitelepítését követelte.
Nem késett el ebben a kérdésben sem Eger. 1919. november 29-én az Ébredő Magyarok Egyesületnek egri csoportja rágalmazás miatt pert indított Alföldi Dávid ellen a proletárdiktatúráról szóló könyve ellen. Már ekkor kérték a zsidó vagyonok felleltározását és a keresztények között való szétosztását. 1920 szeptemberében már szorgalmazták a zsidók földvásárlási tilalmát a líceumban tartott nagygyűlésükön. 1922 novemberében Lenkey Lehel főreáliskolai igazgató és Csap Ferenc MÁV főfelügyelő tartott előadást a zsidókérdésről és kártékonyságukról. 1923-ra már a női lakosságot és a teljes sajtót is igyekeztek bevonni ebbe a feladatba.
A Magyar Királyság 1920 – 1946 közötti időszakát, vagyis a királyság utolsó két évtizedét Horthy-korszaknak nevezzük vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, 1957. február 9.) politikus, a 20. századi magyar történelem meghatározó alakja után. Az 1920. évi II. törvénycikk rendelkezi kormányzóvá választásáról (Kihirdetve március 6.)
A világháborús volt katonákat a nem kevésbé befolyásos Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) tömörítette a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula (Murga, 1886.– München, 1936.) vezetésével. 1920. február 7-én megalakult Egerben is a Városházán „Eger város társadalmának vezetősége” színe-javával. A megjelentek közt voltak: Szmrecsányi Lajos dr. (Daróc, 1851. – Eger, 1943) egri érsek, az egri főkáptalan tagjai, borszczewkai Lederer Henrik (1861 – Bp., 1941) tábornok, Dr. Bobory György (Jászberény, 1883. – Bp., 1949.) főispán, Trak Géza (Püspökladány, 1877. – Eger, 1936) polgármester, az összes hivatalok és intézetek képviselete. Mátyás Kálmán alezredes nyitotta meg az értekezletet. Üdvözölte a nagy számban megjelenteket. Egy hét múlva már megfogalmazzák céljaikat a destruktív zsidóság ellen „A sakálok kora” címmel.
A titkos társaságok behálózták a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget és a hadsereget, és elérték a politika legfelsőbb szintjeit is.
Magyarországot 1920-ban érte történelmének egyik legnagyobb sokkja: a trianoni békediktátum az ország kétharmadát és magyarok milliót ítélte a Monarchia utódállamainak. A társadalom egyöntetűen elítélte és tragédiának élte meg a történteket. Ennek ellenére sokan összeesküvés-elméleteket gyártva a világháborús vereség mellett ezt a zsidók nyakába varrták.
Az 1920-as évek elején a viszonyokat normalizálni igyekvő Horthy és miniszterelnöke, gróf bethleheni Bethlen István (Gernyeszeg, 1874. – Moszkva, 1946.) fokozatosan konszolidálta a helyzetet. A különítményeket feloszlatták, a titkos társaságok egy részét betiltották. Az Ébredő Magyarok Egerben 1933-ig, a MOVE 1944-ig kisebb atrocitásoktól eltekintve működött. A politikai élet és a közbeszéd antiszemitizmusa mérséklődött, bár zsidóellenes atrocitások (például egyetemi zsidóverések) ebben az időszakban is előfordultak.
A gazdasági világválság hatásai és Adolf Hitler (Braunau am Inn, 1889. – Berlin, 1945.) nemzetközi felemelkedése végzetes pályára lökte az országot. A harmincas években a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára törekvő magyar külpolitika egyre inkább a náci Németországhoz kötötte az ország sorsát. A belpolitikában fokozatosan felerősödtek a szélsőséges, zsidóellenes hangok, pártok és mozgalmak. Az egymást váltó miniszterelnökök képtelenek voltak kezelni a helyzetet, előfordult, hogy maguk is a náci orientáció és a zsidók elleni fellépés híveivé szegődtek (például Imrédy Béla).
A bécsi döntések nemzetközi választottbírósági döntések voltak, amelyekkel a náci Németország és a fasiszta Olaszország békés úton, döntőbírókon keresztül igyekezett kielégíteni Magyarországnak a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára irányuló követeléseit. A bécsi döntések révén, 1938-ban és 1940-ben Magyarország a trianoni békeszerződés értelmében elvesztett területeinek egyes részeit visszakapta Csehszlovákiától illetve Romániától.
1940-ben írta Teleki Pálnak Horthy:
„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”
Bár Németország hatása nem lebecsülhető, az 1938-tól meghozott zsidótörvények mégis a magyar politikai elit és közélet önálló „alkotásai” voltak, ahogy a zsidó férfiakat sújtó munkaszolgálat és az 1941-es első deportálások is.
1942-1943-tól már érezhető volt a német nyomás: Berlin követelte, hogy Magyarország német mintára „oldja meg a zsidókérdést”.
“Excellenciás uram!
Excellenciád baráti meghívását követve folyó hó 16-án a klessheimi kastélyba utaztam, hogy a szövetségi viszonynak és a közös érdekeknek megfelelően kicseréljük gondolatainkat az együttműködésünkre vonatkozó kérdéseket illetően.
Minthogy nagy jelentőséget tulajdonítok az országaink közötti nyílt és bizalomteljes kapcsolatok változatlan fenntartásának, kötelességemnek tartom, hogy kellő részletességgel válaszoljak azokra a szemrehányásokra, amelyeket az ebből az alkalomból tartott hosszú megbeszéléseink során nekem tettek.
Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Emiatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és az ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt.
A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”
Horthy és konzervatív köre azonban elutasította, hogy a magyar zsidókat átadja a németeknek. Pedig a szélsőjobboldali pártok, a kormánypárt nácibarát csoportjai, a sajtó, a közvélemény és a közigazgatás jelentős része szívesen látott volna az érvényben lévő szabályoknál keményebb zsidóellenes fellépést is. Az ő idejük 1944 márciusában jött el, amikor a német megszállás után megkezdődött a magyar zsidóság megsemmisítése.
Felhasznált irodalom:
A „Magyar Országos Véderőegyesület“ Hevesmegyei főosztályának megalakulása. In.: Egri Népújság, 1920. 22. 32. febr. 10. p. 1.
A nők délutáni nagygyűlése. In.: Egri Népújság, 1923. 11. 4. január 6. p. 2.
Alföldi Dávid: Néhány szó a proletárdiktatúráról: Keletkezése, pusztítása s orvoslása. Eger: Egri Lapk., 1919.
Cselényi Zsuzsanna: Az Ébredő Magyarok Egyesülete /ÉME/ működése. 1918─1920. In.: Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola tudományos közleményei. Tanulmányok a történelemtudomány köréből. Eger, 1991. p. 51-67.
„Fölébredt magyarságot“ akarunk látni: Az Érne középponti kiküldötteinek előadása. In.: Egri Népújság, 1921.23. 271. nov. 29. p. 1.
Horthy Miklós: Emlékirataim. Bp.: Európa, 2019.
Horváth László: A gyöngyösi zsidóság története. Gyöngyös: Mátra Múz., 1999. p. 57-58.
Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bp.: Kovács Alajos, 1922. 77 p.
M[átyás] K[álmán]: A sakálok kora. In.: Egri Népújság, 1920. 27. 38. febr. 17. 1.
Nagy József. Eger története. Bp., Gondolat. 1978. p. 330-334.