Az asszimiláció fogalma a biológiából került át a társadalomtudományokba. Eredeti jelentésében azt a folyamatot jelöli, amiben az élő szervezet a tápanyagokat saját szerves anyagává alakítja át. Etnikai szempontból az a jelenség, amikor egy etnikum (népcsoport, nemzet, nemzetiség) vagy annak tagja nem képes saját értékeinek megtartására és a többségi vagy más etnikum részévé válik. A beolvadás lehet egyedi vagy csoportos, továbbá önkéntes vagy erőszakos.
Az asszimiláció állomásai és az oktatás
Fogalma, mértéke, időpontja és teljessége a magyarországi zsidóság történetének egyik legvitatottabb kérdése. A történelem során az erőteljes asszimilációs hatásokat mindig igyekezett kiegyenlíteni, visszaverni a zsidóság, ugyanakkor az egyes korok kulturális hatásaira mindig is fogékonynak mutatkozott. Mértékének és szükségességének megítélése nem könnyű feladat. Bizonyos mértékű szekularizáció szükséges volt a modernizációs szerep betöltéséhez, ez a folyamat azonban egyrészt a hagyományhoz ragaszkodók éles tiltakozását vonta maga után, másrészt a keresztény magyar társadalom ezt is kevesellte. A magyar társadalmi elitnek a modernizáció végrehajtásában és a gyors asszimiláció végig vitelével a nemzetiségi többlethez volt nagy szüksége a magyar zsidóság minél alaposabb beolvasztására. A jogegyenlőség óvatos és fokozatos adagolásával az arisztokrácia fenntartotta meghatározó társadalmi szerepét, közéjük a nemesítések és a bárósítások révén lehetett kis arányban bekerülni. Az elfogadás mégsem volt teljes, a gazdasági pozíciójuk, vagyonuk alapján bekerülőket mindvégig idegenekként kezelték. Mégis az elfogadás teljesebb volt, mint a modernizáció miatt válságba került középbirtokosi réteg köreiben. A kialakuló antiszemitizmus nyílt, vagy lappangó változatában ez a réteg volt a hangadó.
A magyar társadalomkutatás vonatkozásában az asszimiláció fogalmilag sokrétűen terhelt és vitatott fogalom. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a kutatások a magyarországi zsidóság és a Trianont követően kisebbségbe került magyar közösségek vonatkozásában egyaránt alkalmazzák a fogalmat, miközben a két esetben eltérő ideológiai és érzelmi jelentéstartomány társul hozzá. A zsidóság vonatkozásában sok évtizedes múltja van a mély politikai jelentőséggel bíró „megtörtént, vagy nem történt meg a magyar zsidóság asszimilációja” típusú vitának. A vitatkozó felek sokszor (kimondatlanul is) a zsidóság magyar nemzetben, illetve politikai közösségben való teljes jogú tagságát jelölték meg tétként, ami a zsidó asszimiláció, illetve disszimiláció dogmáihoz vezetett, és sok esetben lehetetlenné tette az értelmes párbeszédet.
Az asszimilációs folyamat társadalomtörténeti szakaszolása
Első szakasznak a megtelepedést nevezzük, amikor a betelepülő vagy áttelepülő egyének, csoportok megőrizték eredeti identitásukat, többnyire saját közösségeikben laknak, a befogadókkal csak üzleti, illetve munkakapcsolatban vannak. Megtelepedésük kezdetben ideiglenes, maguk sem tudják, hogy maradnak-e, vagy tovább vándorolnak. Ennek megfelelően megelégszenek a külsődleges alkalmazkodással, csupán az új nyelv alapelemeinek elsajátításával, az új szokások formális megtartásával. A betelepülő zsidók többnyire meglévő hitközségekhez csatlakoztak, valamelyik már régebben honos hitsorsosnál találtak alkalmazást, kialakították a magyar szavakkal kevert németet, illetve jiddist.
A második szakaszban következik be a nyelvi-kulturális, majd a társadalmi integráció. Erre a szakaszra a kétnyelvűség, a kettős kultúra jellemző. E hosszú, gyakran több generációra terjedő időszakban az asszimilánsok kifelé már az új nyelvet használták, otthon, a családban, a baráti körben még az eredetit, amelyet azonban már az új nyelv szavai, fordulatai, képei színeznek. Ekkor alakult ki nálunk az a sajátos német-jiddis-magyar nyelvkeverék, amit irodalomból, sajtóból, vicclapokból ismerünk, külön nyelvtannal, szókinccsel, mondatszerkesztéssel, dallammal, amelyről a hazai zsidóság egy-két generációja messziről megismerhető voltt. A kultúra is kettőssé vált: a magyar irodalom és történelem mellett még ugyancsak fontos volt a zsidóközösség vallási és történeti hagyománya. Gyakori jelenség volt a zsidó és a keresztény ünnepek együttes megtartása, a karácsony előtt a Hanuka ajándékozással, vidámsággal, a húsvét táján a Pészach, a kenyérpótló macesszal, amit a felvilágosultabb zsidók gyakorta a húsvéti sonkával együtt fogyasztottak. A magyarosodó zsidóközösségekben, különösen a magyarul tudó és érző fiatalabb nemzedékekben egészen különös keverék folklór alakult ki, amelyben egymás mellett élt a Makkabeus legenda 1848 emlékével, a széder este március 15-e ünneplésével, zsidó dalok és imák Petőfivel, Arannyal, magyar népdalokkal. A kettős kultúra természetesen két közösséghez tartozást, kettős kötődést is jelentett. Ez mindenütt súrlódásokkal, konfliktusokkal járt, így volt a reformkori és a kiegyezés kori Magyarországon is. Az asszimilálódó zsidóság azonban hosszú ideig sikerrel oldotta fel, harmonizálta a kettős kötődés konfliktusait, amelyeket a befogadók jelentős részének idegenkedése, gyakran gúnyos viselkedése, nyílt vagy lappangó zsidóellenessége ugyan nehezített, de az emancipáció, a liberális magyar vezetőcsoport és a középrétegek befogadási készsége enyhített.
Az asszimiláció harmadik, ugyancsak több lépcsős szakasza a beolvadás, korszakunkban már megindult, de teljes elmagyarosodásról csak a századelő nemzedékénél beszélhetünk. Ekkor már az új identitás a döntő, az életmódot és a gondolkodást meghatározó, s a régi közösséghez való tartozás a vallási hagyomány tartásában, csak rokonszenvként, másodlagos érdeklődésként és érdekmotívumként jelentkezik. Ebben a többszakaszos és többgenerációs folyamatba illeszkedik bele a monarchiai zsidóság asszimilációja, és más összefüggésben, historikus módon aligha vizsgálható.
A 18. század első felében a zsidóság települési centruma a Monarchiában a cseh-morva tartományok voltak. Innen húzódtak le egyes rajaik Mária Terézia és II. József idején Magyarországra. Ehhez jött Lengyelország felosztása után Galícia zsidó népessége, aminek tömeges vándorlása – főként Észak-Magyarországra s onnan az ország belsejébe – a 19. század elején indult meg. A cseh-morva ág német nyelvű, nagyrészt felvilágosult, iparral és kereskedelemmel foglalkozott és hajlamos volt az asszimilációra. A galíciai „hullámok” egyszerűbb, részben földművelő, részben szatócs- és vándorkereskedéssel foglalkozó, az ortodox hagyományhoz erősen kötődő elemeket sodortak Magyarországra. Az osztrák tartományokba való betelepülés viszonylag későn, az 1860-as években öltött tömeges méretet. Jórészt ugyancsak a cseh tartományokból özönlöttek zsidó kereskedők, értelmiségiek Bécsbe.
Az asszimiláció a kelet-közép-európai polgárosodás tükre
Az elmaradt agrárországokban a zsidóság jelentős része a polgárosodás során emelkedett fel, a tőkés rendszerhez és mentalitáshoz kapcsolódott. Ez a szerepe és polgárosult társadalma sokrétű ellentétet támasztott a befogadó nemzet tradicionális társadalomszerkezetének süllyedő elemeivel. Egy hagyományos társadalom polgári átrétegződése a homogén nemzeti társadalmakban is óriási feszültségeket, konfliktusokat kelt. Ezek a társadalmi jellegű konfliktusok Közép- és Kelet-Európában már keletkezésük pillanatában vallási, majd „faji” ellentétek mezét öltötték, és friss vért ömlesztettek a sápadt középkori anti-judaizmusba.
A Monarchiában a zsidóság egy hanyatló, bomló hatalomhoz kötődött: Ausztriában az osztrák államhoz és a nemzeti identitást nem adó osztrák patriotizmushoz, Magyarországon a földbirtokos osztályhoz és liberális nacionalizmusához, amely azonban csak a Monarchia keretében volt toleráns és befogadó.
Ez a zsidó asszimiláció osztrák és magyar orientációja heves ellenérzést váltott ki a csehekből, a szlovákokból, a románokból, a horvátokból, és erősítette bennük a mélygyökerű antiszemitizmust. A lengyelek esetében pedig, amint láttuk, a zsidóság többsége nem asszimilálódott, a valóságban kisebbség volt – kisebbségi jogok és képviselet nélkül.
A Monarchiában és később az utódállamokban az antiszemitizmus megakadályozta, hogy az asszimilálódás útjára lépett zsidóság eljusson a társadalmi és nemzeti integráció magas fokára, beolvadjon a befogadó nemzetekbe. A zsidóság nagy részének polgárosodottsága viszont megnehezítette a visszautat, a nemzetté, illetve nemzeti kisebbséggé szerveződést.
Az bizonyos, hogy a zsidóság tragédiájában, milliók pusztulásában nem az asszimiláció útjának, változatának, vagy magának az asszimilációnak a választása játszott érdemleges szerepet. A német fasizmus semmilyen választási lehetőséget nem adott és nem tisztelt, a teljes nemzeti azonosulást éppúgy nem, mint a hithű zsidó ortodoxiát sem.
Asszimiláció, mint zsidó kérdés
Szekfű Gyula (1883-1955) történész, publicista volt az első, aki az asszimiláció fogalmát közvetlenül összekötötte a zsidókérdéssel. A liberális kapitalizmus legfőbb haszonélvezőjének tartott bevándorolt magyar zsidóság asszimilációjáról is zömmel negatív megítéléssel beszélt. Szerinte a kezdetektől azonosult a dualizmus kori asszimiláció problémája a zsidó beolvadás megítélésével. Az 1850-1918 között a magyarság számára asszimilációs nyereségként elkönyvelhető népességnövekedés becslések szerint 2 millióra tehető, ebből mintegy 700 ezren tartoztak zsidósághoz. E kifejezetten számszerű tényező mellett további okként említhető, hogy a magyar etnikumok közül a zsidóság számított a legidegenebb hazai népességcsoportnak. Számára az idegenség egy további fontos oka volt a zsidóság vallási-kulturális és életformabeli elkülönülése a többségi keresztény társadalomtól. Létezik végül egy harmadik ok, miszerint az asszimilált zsidóság nagy tömegei különösen sikeresen érvényesültek a társadalmi térben, emelkedő mobilitási pályákat futottak be.
Az asszimiláció szociológiai értelme
A fogalom ilyen megközelítése Szabó István (Debrecen, 1898 – Bp., 1969) agrártörténész munkásságához kapcsolódik, aki 1941-ben jelentette meg máig egyedülálló könyvét, A magyarág életrajza-t, amely egyszerre szólt az ország népesedéstörténetéről – a szó szűkebb demográfiai értelmében- és etnikai viszonyainak alakulásáról a kezdetektől a XX. század elejéig. Számára az asszimiláció vitathatatlanul kulcsfogalom volt. Társadalomtörténészként elsősorban az izgatta, hogy milyen is az asszimiláció tényleges mechanizmusa, és melyek annak befolyásoló tényezői. Kivételesen nagy jelentőséget tulajdonított a nyelvnek, mely véleménye szerint determinálja az etnikai identitást, sőt magát a nemzeti tudatot. Élesen megkülönböztette az asszimilációra késztető és az ellene ható környezeti feltételeket. Megfogalmazásában „az asszimiláció leginkább közvetlen népi hatás, állandó érintkezés s az ezek nyomában gátlástalanná váló társadalmi keveredés és családi vegyülés eredményeként áll elő… a nemzetiségi területeket lényegesen nem érintette, a vonalak észrevehetően nem mozdultak el.”
Az asszimiláció a polgárosodás paradigmája
Az 1950-es és 1960-as évek „hivatalos” történetfelfogásában az önostorozás egyik kitűntetett célpontjává épp a dualista Magyarország bűnös kisebbségi politikája vált. Nagyjából egy időben látott napvilágot Glatz Ferenc (1941-) és Hanák Péter (1921-1997) történészek, művelődéstörténészek egymással számos pontos érdemben egyező, fogalmilag választékos asszimiláció-koncepciója társadalomtörténeti jelentést kölcsönözött az addig inkább csak a nemzetiségpolitika felől megközelített asszimilációnak. Ők a folyamatot közvetlenül összekötötték a polgári átalakulás gazdasági-társadalmi folyamatával. Mindkettőjük következtetése alapján a polgárosodás nyomán beindult tömeges asszimiláció spontán folyamat volt, így a nagyarányú asszimilálódás ellenére sem beszélhetünk „elnemzetietlenítésről”, hanem a modernizáció egyenes folyománya. Hanák ennél tovább ment és egyes fázisait egymástól jól elváló folyamatokban látta. Az első fok a megtelepedés és alkalmazkodás. A második fok a kétnyelvűség állapotában a kettős lojalitás állapota határozza meg az asszimiláns pozícióját. A befogadók nyelvét főként a nyilvános életben, az eredeti nyelvet viszont otthoni, privát nyelvként használja. A harmadik fok a teljes értékű asszimiláció, erről a beolvadás esetén beszélhetünk csak, de ez többgenerációs folyamat.
Az asszimiláció a polgárosodás koncepciója
Kövér György (1949-) történész az asszimilációt kulturális adaptációként és/vagy akkulturációként látja. Marjanucz László (1954-) történész szegedi esettanulmánya szerint a helyi zsidóság a vegyes házasság intézményét nem használta „tömeges asszimiláció” mintájaként. Vegyes házasságra elsősorban a helyi zsidóság kispolgári csoportjai léptek.
A polgárosodás, mint zsidó identitás
Karády Viktor (1936-) szociológus, társadalomtörténész munkásságában szakított a zsidó múltat illető elhallgatással, be- és átkategorizálással, ami a zsidókérdés általános megközelítéséül szolgált Európa keleti felén a XX. század második felében. Meglátása szerint a nemzeti modernizációt a hagyományos társadalom kezdeményezte, azonban ennek megvalósítás az emancipált és gyorsan asszimilálódó zsidó felekezeti kisebbség feladata lett. A zsidó népesség felét alkotó ortodoxok kevés jelét mutatták a polgárosodásnak, a modernségnek, a gazdasági és szellemi innovációnak. A századfordulón az össznépességnek mintegy 5-6 %-át kitevő zsidóság a legtöbb szabad értelmiségi, magántisztviselői és gazdaságilag önálló tőkés csoportnak 40-60%-át szolgáltatta.
Az „asszimilációs társadalmi szerződés” fogalma
Karády szerint az asszimiláció maga interaktív folyamat: egyszerre hasonulás és viszont asszimiláció. Az asszimilációs szerződés hátterében kölcsönös előnyök racionális belátása húzódik. A szerződésben arról is megállapodtak a felek, hogy kit milyen hely illet meg a társadalmi hierarchiában. A zsidóság a teljes jogvédelem talaján, teljes állami segédlettel nyert teljes felhatalmazást a modernizáció elvégzésére. 1840-től folyamatosan napirenden volt a zsidó emancipáció ügye, amely elválaszthatatlan volt a polgári jogegyenlőség, a magántulajdon és liberális alkotmányosság intézményesítésétől. Ezt nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül a század végére az ország minden lakosa élvezhet majd. A magyarországi zsidó beilleszkedés azonban nem tűnt teljesen szabályszerűnek. A felekezeti-etnikai homogenizáció fejében elnyerhető szabad társadalmi érvényesülés ígérete csak részben vált valósággá. A zsidóság vágyát és törekvését az asszimilációra, valamint a polgárosodásra mindennél inkább tanúsítja az asszimilációs norma gyakori zsidó túlteljesítése. pl. a zsidóság körében volt a legtömegesebb a nyelvi elmagyarosodás. Egyik leggyakoribb érv ezen kívül, hogy feltűnően jobbak a zsidó népesség iskolázottsági mutatói, mint a többi felekezeté, etnikumé. Az iskola arra szocializálta őket, amire a legnagyobb szükségük volt: a magyar nyelv elsajátítására. Az asszimiláció során a nyelvi elmagyarosodás után a névmagyarosítás és nem a felekezeti kitérés az identitásváltás legtömegesebben választott módja. Hiszen a felekezeti státus a zsidó identitás legbelsőbb magja. Az asszimilációs társadalmi szerződés mindent egybevéve 1918-ig jól működött, mert elvárásait mindkét oldalon teljesítették. Az 1919 utáni elitcsere következtében azonban az államhatalom fokozatosan felmondta a szerződést. Ha az 1920-as egyetemi numerus clausustól talán nem is vezetett egyenes út az 1938-as zsidótörvényig, majd ettől az 1944-es népirtásig – melyet, ugyan német katonai megszállás alatt, de a magyar államgépezet készített elő és hajtott végre a haláltáborokba irányuló deportálásokig és a védtelen munkaszolgálatosok jórészének legyilkolásáig -, meg lehet állapítani, hogy a folyamatot (tudniillik, hogy zsidókat hatósági igazolással szabadon lehet mészárolni) az 1919-es fehérterror indította el, nemcsak szimbolikus értelemben. A „nemzeti történelmi emlékezet” máig hiányos.
Asszimiláció és/vagy lojalitásváltás
Kovács Éva (1964-) szociológus dilemmája, hogy a magyar modernizációt leíró történelem kulcsfogalmává a polgárosodás és az asszimiláció vált. Szerinte az eddigi koncepció csak a szerződés partnereire koncentrál, eltekint a helyi különbségektől és minden társadalmi folyamatot az asszimiláció egy fázisaként interpretál. A zsidóság a Monarchia széthullásában választási lehetőséget (és kényszert) élt meg, azonban nem asszimiláció és disszimiláció, hanem nemzeti lojalitások között. Magyarországon a magyarosítás/magyarosodás maradt – még a felerősödő antiszemitizmus ellenére is – a domináns elvárás, míg a környező országokban a lojalitás(csere) az elkülönülés, a helyi és regionális identitások, sőt az etnikai reneszánsz útjai is megnyíltak a zsidóság számára. A nemzeti lojalitáskonfliktusok feloldásához, avagy a meggyengített identitások felerősítéséhez kínálkozott ragyogó eszközül a lokálpatriotizmus.
A beilleszkedés Heves megyében sem ment könnyen. Az ide érkező zsidók nagy része ugyan már Magyarországon született, de az igen vallásos és szegény lakossággal rendelkező északkeleti megyékből jöttek, ahol nagyobb közösségekben a földesúri birtokokon éltek. Nyelvük többnyire a jiddis és a német volt, a hagyományokhoz hű, vallásos emberek voltak, ez a korabeli foglalkozási szerkezettel, társadalmi státusukkal összeilleszthető volt, azonban a számukra megnyíló társadalmi felemelkedés, beilleszkedés, az értelmiségi, gazdasági elitbe való emelkedés a vallási szokások feladására, vagy legalábbis komoly engedményekre sarkalt.
Eger környéki zsidók hagyományos viseletben (Néprajzi Múzeum)
Az asszimiláció első fázisa Heves megyében és Egerben is a jellegzetes ruha- és szakállviselet elhagyása, a szokások megváltoztatása, a nyelvcsere volt. Amíg a XIX. század közepén a zsidóság által használt nyelvek: a jiddis, a héber és a német, addig a korábban betelepedettek között a századfordulóra már a magyar nyelv használata vált elsődlegessé. A polgári életmód kialakításában a korábbi nemesekkel és honoráciorokkal együtt nagy szerepe volt a hazai zsidóságnak. A gazdasági megfontolás a nagyobb városok felé orientálta a zsidó népesség migrációját.
Az 1848 után a szabadságharcban tevékeny részt vállaló, az ország lakosságával együtt gazdasági és egyéb okokból is függetlenség párti, magát egyre inkább magyar-zsidónak, magyar hazafinak valló zsidóság az ellenzéki Heves megyében gyakorlatilag a századfordulóra dominánsan nemcsak külsőleg, öltözködésben, szakáll, bajuszviseletben, hanem nyelvében, hazafias érzületben is igyekezett a helyi lakossághoz maximálisan alkalmazkodni.
Az eredeti születési anyakönyv (MILEV)
Az egri születési anyakönyvbe az első bejegyzés 1840 novemberéből van, 1877-ig 55+6 névváltoztatás volt bejegyezve, majd ortodoxok közül 49, a status quo hitközség tagjai közül 89 személy magyarosíttatta a nevét; mindössze 7-8 %. A XX. században ez a folyamat megerősödött, a mártírnévsorban 15-18 %. a magyarosított nevek aránya. Meglepő az ortodoxok közötti nagy névcsere. A legjellegzetesebb felvett nevek a Fodor, Göndör, Kovács, Székely, Fekete, Fehér, Kis voltak.
Az országos kongresszus után a megye zsidósága megoszlott a három kialakult irányzat között, ez is már egy bizonyos asszimilációs konfliktusra utal. Az asszimiláció legfeljebb a kis falvakban élő, általában kocsmáros, szatócs családoknál nem jelentett problémát, a nagyobb közösségekben már igen. Az egyik leggyakrabban hangoztatott vád a zsidóság ellen nem magyar nyelve volt, ami az országos közjogi harcok közepette, a függetlenségpárti, magyar lakosságú Heves megyében is fontos momentumnak számított.
A kiegyezés teremtette meg a gazdasági, az emancipáció a jogi kereteket a magyarországi zsidóság társadalmi felemelkedésére, az asszimiláció felgyorsulására.
Az áttérésekről és a vegyes házasságokról az érseki levéltár őrzi az iratokat. A 19. század nyolcvanas éveitől a szaporodó magyar keresztnevek megjelenésével, a korábbi hagyományos zsidó, vagy németes hangzású neveket felváltva. A XX. század folyamán mindössze tízen nyújtottak be az érsekségnek ilyen kérvényt, 1900-1944 között már 79-en. Ez alig az itt élt zsidók 0,5-1 %. A kitérők fele 30 év alatti, a nemek közötti arány 50-50 %-os. Az áttéréseik évenkénti átlagos száma – a XX. században – 1-2, de vannak ennél magasabbak is, 1919-20-ban és 1938-tól folyamatosan, hasonlóan az országos adatokhoz, nyilvánvalóan az antiszemitizmus erősödése, illetve a zsidótörvények hatására.
Az asszimiláció konfliktusait tükrözi, hogy 1882-ben a Chevra Kadisa az egyre jobban terjeszkedő vallási szabadosság fékezésére, az egyleti elöljáróság szükségesnek tartotta az egylet alapszabályához még egy paragrafus hozzáfűzését, amely kimondja, hogy „vagyoni állásra való tekintet nélkül nem vehető fel az egylet kebelébe az, aki a zsidó vallás ellen vét, a szombatot megszegi, tiltott ételeket eszik; sőt, ha az egyleti tag az erkölcsös útról letért, megbélyegzett bűnös emberekkel társalog, az egylet kötelékéből feloldottnak tekinthető és neve a tagok törzskönyvéből kitöröltetik”. Érdekesen okolja meg a Chevra és az ortodox hitközség jegyzője, Reiss Dániel, miért nem lehetett ezt a paragrafust betartani. „Az egylet szent céljait korántsem lehet szigorított pótszabályokkal elérni. Ha még oly kívánatos is, hogy a Chevra tagja vallási életében és magaviseletében kifogás alá ne essék, mégsem a tag hithűsége az, amely megadja az egylet „szent” jellegét, hanem az egylet többirányú nemes intenciójának okszerű és áldozatos kivitele.”
1884-ben a Hevesvármegyei Hírlap „A kiközösített” címmel tudósít egy egri vallási konfliktusról, ahol a hagyományok és a modern szokások, a gazdasági harc közötti feszültségről kapunk némi képet: keretben:
„A felekezeti verseny kellős közepén, amikor minden ember azt akarná mutatni, hogy ő is azok közé tartozik, akik felvilágosodottak, szinte bántó cinizmussal kerül elénk az alábbi eset: Herzfeld Károly kereskedő az itteni ortodox zsidó közösség tagja volt, mindaddig, míg a rabbinusa a közösségből exkommunikáltatta. Ő első sorban, s ez csak méltányolható: kereskedő. A világban megélhetését akarja biztosítani, s így a vasárnapi munkaszünet mellett arra gondolt, hogy két napi becsukott üzlet az ő egzisztenciáját megronthatja. A legutóbbi szombat tehát őt nyitott üzlet mellett találta, amikor vígan árulta cikkeit. Az ortodox rabbinak azonban rosszul esett a hitszegés és kiparancsolta arról a helyről, amelyben azelőtt közösen áldoztak istenüknek, sőt a közösség kebeléből is kiközösítette.”
Felhasznált irodalom:
Eger, születési anyakönyv 1840-1851 https://library.hungaricana.hu/hu/view/MILEV_Anyakonyvek_08_14/?pg=2&layout=s
A magyarság életrajza. Bp.: Magyar Történelmi Társ., és Balogh István: Hozzászólás Az asszimiláció a magyarság történetében című tanulmányhoz. In.: Tiszántúl, 1942. április 29., p. 3.
Karády Viktor: Allogén elitek a modern magyar nemzetállamban: Történelmi-szociológiai tanulmányok. Bp.: Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2012
Karády Viktor: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. [Bp.]: Cserépfalvi, 1997., Zsidó identitás és modernizáció, avagy Az asszimiláció paradoxonjai. In.: Világosság, 1999. 7. p. 15-31.
Kovács Éva: Az asszimiláció ambivalenciái. (Széljegyzetek Kovács I. Gábor tanulmányának apropóján). In.: Korall, 2002, 10.p. 200-207.
Kövér György: Felekezet és nemzetiség: az oroszországi értelmiség példája a századfordulón. In.: Történelmi Szemle, 1977. 20. 2. p. 247-260.
Marjanucz László: A zsidó-keresztény vegyes házasságok Szegeden a századfordulón. In: Társadalmi konfliktusok. szerk.: Á. Varga László. Salgótarján, Nógrád M. Lvt., 1991. 259-253.
Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. In.: Történelmi Szemle, 1973. 4. p. .513-537.
Szabó István: A magyarság életrajza. [Bp.]: Franklin, [1941]
Szekfű Gyula: Három nemzedék. Bp.: Élet, 1920. p. 141—147., 220, 287.(189Bp.
Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus: Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Bp.: Gondolat, 1984.