BREUER TIBORNÉ BRAUN RÓZA (EGER)
1949 óta egyetlen munkahelye volt: a Heves megyei Textil Nagykereskedelmi Vállalat egri lerakata. Itt adminisztratív segédmunkatársból lett könyvelő, majd hosszú időn át a lerakat elismert és megbecsült vezetője. Nyugdíjazása után – amikortól már lehetett róla beszélni – Ő volt az ügyeletes túlélő, akinek mindig feltépték a sebeit a legkülönbözőbb alkalmakon: mesélt, emlékezett és emlékeztetett, hogy soha többé holokausztot. Még meghalni is stílusosan halt meg Budapesten, 2018. január 27-én. A holokauszt nemzetközi emléknapján.
Braun Rózsa és férje Breuer Tibor
„Domoszlón születtem, 1923. december 21-én. [Ez a dátum volt a személyi igazolványában és minden egyéb hivatalos dokumentumban / levélben. A domoszlói anyakönyvi hivatal szerint a születési ideje 1921. december 21.] Ott jártam elemi iskolába, majd kereskedelmi iskolába Egerbe. Édesapám, Braun Simon a Rosner családnál volt igen megbecsült intéző.
Kellemes jómódban, szeretetben éltünk két testvéremmel. Drága szüleim jó érzésű zsidók voltak. A szombatot megtartották, és gyönyörű péntek estéket soha nem felejtem el a fehér, gyönyörű terítéket, asztalt, gyertyatartókkal. Anyukám gyertyát gyújtott és barheszt (ünnepi kalács) sütött. Apukám fölvágta a barheszt, imát mondott hozzá, elosztotta a gyerekek között és Anyukámnak is adott. Utána vacsora következett; mindig nagyon finom vacsora volt. Apukám mind a hármunkat megáldott minden péntek este. Ezt még élek nem felejtem el! Szombaton mindig ünnepi ruhát adott ránk Anyukám gyerekkoromban. Iskolába nem mentünk szombaton. Sokat sétáltunk, aztán kirándultunk, ezek olyan meghitt családi együttlétek voltak, olvasás, rádióhallgatás. Még akkor nem volt televízió kisgyerekkoromban. Szüleim sokat, és igényesen olvastak, ezt az igényt belém oltották gyerekkoromban. Édesapám nagyon szerette a komolyzenét.
Kóser háztartást vezetett Anyukám. Többször előfordult, hogy a hízott liba tréfli (tisztálalan) lett a vallási előírások szerint, mert a sakter úgy ítélte meg. Akkor azt vagy cselédasszonyoknak odaadta, vagy eladta, nem tudom. Azt nem ettük meg. Minden nagy ünnepet, minden zsidó ünnepet, sőt nyáron a nájntéget [kilenc napon át tejes és olyan étel vagy ital, amiben se húsféle, se tejtermék nincs fogyasztása] is megtartotta drága anyukám. A pészahi edény a padláson volt két óriási ládában, külön az edény és a Chomec [kovászos, megerjedt, megkelt tésztanemű és avval érintkezésbe jutott edény, tárgy, melyet peszah ünnepére használni nem szabad] szétválasztása megtörtént az egész lakásban. Peszahkor csak kovásztalan kenyeret, pászkát szabad enni.
A szédereste is felejthetetlenül csodálatos volt Apukám fehér imaköpenybe öltözött, a fotelben fehér párnák között ült, aki az áfikománt vagy afikajment [az a pászkadarab, amit a gyerekeknek eldugnak] megtalálta hármunk közül mindig, – de nemcsak ő, hanem mind a hárman testvérek – kaptunk ajándékot. A kedvenc ünnepem is a Pészah volt, azért is, mert nagyon sokféle finom étel volt. A pászkából nagyon sok mindent tudott anyukám csinálni, ezek az ételek nagyon finomak voltak. Az őszi ünnepeket meg azért szerettem, mert akkor templomba jártunk és a többi zsidó gyerekkel együtt játszottunk a templomudvarban. Csak nagy ünnepekkor volt minjen [10 férfi kell ahhoz, hogy a vallásos zsidók együtt tudjanak imádkozni.] Hitoktatásban csak a középiskolában, Egerben részesültem. Dr. Róth Emil, aki nagyon kedves ember volt, kiváló héber tanár, ő tanított héberre és zsidó történelemre, tőle kaptam meg a zsidó identitást. Tudom, jó tanuló voltam.
A baráti körünk csak zsidó lányokból állt. Fiúk is kezdtek udvarolni, csatlakozni hozzánk. Társasjátékot játszottunk, sétáltunk, moziba mentünk, éltük a fiatalok életét, akkor még. 1942 után hát nem vettek volna föl egyetemre. [1943. december 6-án kötött házasságot Breuer Tiborral.] Drága jó apukám segítette anyukámnak az öccsét Olaszországban tanulni az egyetemen, aki orvostanhallgató és árva volt. Egy házat adott el érte és a bankon keresztül így segítette azzal a kikötéssel, hogy az érettségi után én nála fogok majd Olaszországban lakni és tanulni, ha én is orvos leszek. Miután a Duce [a vezér, Benito Amilcare Andrea Mussolini] kiutasította őket, így nem került ránk a sor. Ő 1921-1943 körül volt, de itt már 1942-ben a numerus clausus ment, és így sem tanulhattam tovább. A zsidótörvények súlyosan sújtottak bennünket. Befolyásolták az életünket. Soha nem voltam, mint fiatal lány pl. bálban, mint más fiatal lány bálozott, erre soha nem került sor. Már akkor súlyosan sértett lelkileg, föltétlen érintettek a zsidótörvények, és érzelmileg úgy, hogy éreztük, hogy nekünk csak egymás között van helyünk és akkor is összébb kellett húzódnunk. Azt éreztük, hogy mi mások vagyunk. Kirekesztettek.”
A deportálás után a szülők nélkül maradt három Braun testvér visszatért, majd Rózsa néni két testvére kivándorolt Izraelbe. A Breuer házaspár felépítette az életét Egerben, 1956-ban született meg egyetlen fiuk, Péter, aki matematikus és informatikus lett. Belgyógyász feleségével és egyik fia családjával Zürichben él, másik fia a családjával Budapesten.
Breuer Tibor Péter fiával és két sógornőjével Izraelben a hetvenes években
Rózsa nénit 1998 körül ismertem meg, amikor a Heves megyei zsidóság története című disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot. Először természetesen bizalmatlan volt, de később nagyon megkedvelt és én is őt. Rengeteget segített mindkét könyvem anyagának összegyűjtésében. Okos, művelt és nagyon kedves asszony volt, mai napig hiányzik.
***
Breuer Tiborné: Grünbaum Sándor Egerben született Gizi testvérével együtt szegény zsidó családban. A legnehezebb gazdasági időszakban, a harmincas években volt kereskedő. Kis üzlete a Meszes közben ajándék és bazárbolt, majd később, a Dobó téren, a templom jobb oldalán egy nagyobb üzlethelyiségbe kötözött. Minden pénteken sátorban árult a Dobó piactéren, hogy a vételi áruk értékét ki tudja minél hamarébb fizetni. Felesége Juliska igazi élettárs volt. Gyermektelenek voltak. A zsidó törvények miatt az üzletből ki kellett költözni. Így abból éltek, igen nehezen, hogy búcsúkra, vásárokra jártak, a megmaradt áruikkal, amit a Szaicz Leó utca lakásukban raktároztak. 1944.-ben deportálták őket és elgázosították Auschwitzban. Nevüket csak a temetői emléktábla őrzi.